Áll a csonkatorony, süt fölötte a nap,
A nap látta őtet valamikor régen,
Ezer év előtt még, s látta azt a népet,
Aki akkor műalkotást végzett rajta,
Nyolcszögletes körfalával.

S állt a torony sok századok viharával
Szemben, de az idő megrongálta őtet
S egy újabb nemzedék lebontotta félig,
És meghagyta régi műemléknek, s méltán
A jelenkor népeinek.

S most e csonkatorony példaképpen áll itt,
Beszél régi népről, s mulandóságról.
Süt fölötte a nap most is ugy, mint akkor . . .
És most ez a népség alkot új műveket
A jövendő századoknak.

S látja a nap mindig, ezt a dolgos népet,
Aki az elődök nyomán viszi tovább
Az élet menetét, s az emberi agynak
És a kéznek művét, bámulja a világ
S a nap, örök időkön át . . .

1925.

Valentini János festményéhez.

Szalmaágyon fekszik a lány félkönyéken,
Barna szép feje nyugszik a tenyéren.
De szemei nem nyugszanak; az ágy végén
Ott révedeznek egy ifju hangszerén.

Féloldalt ül az ágy végén a legényke;
Ám az nem baj, hogy rongyos a kabátja,
De a szive és szemei tiszta fénybe
Föllángolnak ahogy a leányt látja.

S féloldalról amint nézi mosolyogva
A leány figyelő arcát, keblét, nyakát;
Ujjaival a gordonkát fölhangolja
S adja lágyan epedő szivük dalát.

Hol a müvészet és önzetlen szerelem
Árasztja el a szép ifju sziveket,
Itt a kis szobán át süt a nap melegen
És reájuk egy ujvilág fölnevet . . .

Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.

Régen, nagyon régen bucsuztam el tőle,
Azóta még hirt se hallottam felőle.
Haj pedig beh sokat gondoltam reája,
Amióta megkezdődött életemnek
A kálváriája . . .

Sok-sok idő tünt le azóta mögöttem,
És ime, mit látok! - való ez, vagy álom? . . .
Az iskolánk, melybe egykor jártam én,
Csak romjait látom . . .

Fölmegyek, megállok a romok tetején,
Ahol egykor mi voltunk itt ezek helyén:
Én és társaim - itt voltak a padok,
Itt ültünk mi együtt, ahol ma már itten
Csak én magam vagyok . . .

A leányok padja itt volt átellenben,
Az ablakok mellett a fiukkal szemben;
S az ablakon által ki-ki nézegettünk
Az erdőre, rétre, hol tanulás után
Játszadozva mentünk.

Rég volt, hogy mi együtt játszadoztunk itten,
Azóta már nagyon megváltozott minden;
Itt e romok körül, régi tölgyek, nyárfák,
Kiirtva mind és helyüket már ujak,
Fiatalok állják . . .

S amott, ahol egykor halastó volt régen,
Magas füzek állnak ott az erdőszélen;
S a Szentjános-szobor a nagy változással,
Az is eltünt onnan, nem törődtek vele
Nem pótolták mással.

De én e romokat még el nem hagyhatom,
Jó tanítóm szavát vélem, hogy hallgatom;
Gyermekeim tanuljatok! - szólott eképp,
Amit itt tanultok, kinn az életben majd
Hasznát veszitek még . . .

Szólt és rámutatott egy könyvnek lapjára,
Ez vezet bennünket, a betü fáklyája! . . .
S e világnál én is elmondhatom bátran,
Sok küzdelmek, gáncsok között a helyemet
Mindenkor megálltam.

De még itt nem végződik az én életem,
Száguld a jövőbe, tova képzeletem;
S látom, miként halad ott egy uj nemzedék,
Ahol már a régi, ledült iskolának
Uj állja a helyét . . .

Szerelemre keltő márcziusi alkony,
Rügyeket fakasztó esti hangulat!
Járok utczahosszat, álmodozva járok
Illatot lehelő néma fák alatt.

Ide ér a város csapkodó morajja,
Zsongva tör meg itt a béke partjain,
Nem kisér utamra semmi, semmi más, csak
Szárnyukat kibontó fényes álmaim.

Álmodozom rólad, elveszett reménység,
Tovaröpült ábránd, kékszemü leány!
Kinek csüggsz te édes, forró szerelemmel,
Kinek csüggsz te mostan szomjas ajakán?

Kinek teljesült be az én reménységem,
Kié e megejtő drága pillanat?
Csend. Vigasztalan csend. Csak a járda koppan
Halkan, elhalóan, lépteim alatt.

S im az esthomályban halk suhogás hallszik,
Fiatal pár egymást átkarolva áll.
Oda simul a nő lassan a fiuhoz,
Susogó ajakkal édes csókra vár.

Asszony-e, leány-e? Nem kérdi az este,
Tündéri palástja halkan ráborul.
Gondosan elrejti a világ szemétől
A kigyulladt szivet hogyha alkonyul.

Összeforrad ajkuk s hosszu édes csóktól
A mámoros alkony szinte megremeg . . .
Tudja a jó isten, mért dobban meg szivem? -
S lábujjhegyen halkan, tova sietek . . .