Ezennel adasson a világ tudtára:
A vakmerőségnek túl magas az ára.
Újra saját magam áldozata lettem.
Újra egy merénylet saját magam ellen.

Éhesen evésre és a cselekvésre,
Feláldozom magam újra a főzésre.
Kezdem az elején: Délelőtti óra,
Mikor kedvem támad harapnivalóra.

Bevásárlóközpont hússal rakott standja,
Ínycsiklandón csábít az összes darabja.
Hozzáértő szemem pásztáz gondterhelten.
Jó lenne ma végre konyhahősnek lennem.

Főzzek egy pörköltet? Frissensültet egyek?
Minden gondolatot frissiben elvetek.
Hisz bármelyik kifog amatőrségemen.
Valami mégis kell. Sajnos nincs kegyelem.

Aztán megoldódni látszik minden gondom:
Véres, májas hurkát látok meg egy polcon.
Nem vagyok kannibál, naná hogy a májast.
A pénztárnál legombolok néhány százast.

Kellően elszántan felvillanyozódva
Futólépés haza, úti cél a konyha.
Majd most megmutatom milyen szakács vagyok.
Tanulhatnak tőlem alkotni a nagyok.

Hurkát a tepsibe, tepsit a sütőbe.
Ezt nem ronthatom el?- Aggódok tűnődve.
Teríteni kezdek, megadom a módját.
Most először talán nyerek- az áldóját.

Hatalmas durranás rázta meg a csendet.
A csillár vészjóslón himbálózni kezdett.
Felrobbant talán a ház összes lakása?
Mutatna vagy nyolcast a földrengés-skála.

Lehajtom a felhevült sütőfedelet,
Meglátom művem, a csatajelenetet,
Keresztet vetek és csendben leroskadok,
Lemondón nyugtázom, milyen ökör vagyok.

Nehezményezte a hőséget a hurka.
Addig fickándozott, hogy szétrobbant burka.
Újra csődöt mondott hírhedt szakértelmem.
Mások ebédelnek, nekem nincs mit ennem.

Azért talán mégis. Kenyérrel kezemben,
Keleties pózban a sütővel szemben,
A szétsült hurkából jókat tunkolgatok.
Lesz ez ugye így sem? Kérem drukkoljatok.

Éjszaka van dermesztő hideg
Nem világít a Hold, rideg
Fehérség belep mindent
Csak a nyomsáv vezet minket
Hó már jéggé fagyott
Csikorog a talpam alatt
Mínuszok csak úgy röpködnek
Keményen arcul köpködnek

Vakítóan világít minden
Hóban eltévedt macska lábnyom
Ő sem talál most semmit
Zsákmányra nem tud lesni
Valahol majd megbújik melegszik
Magukra húzzák fehér takarót a bokrok
Lefagy a természet az élet

A tél hideg egyre keményebb
Délben még gyönyörűen sütött a Nap
Meleget éjszaka semmi sem ad
Lerovom gyorsan a köröket
Bent meleg van hideg kint reked
Kopog majd kintről az ajtón
Ki nem megyek, most bent jó

Verset írta: Dér István /ISI/

Sorsod nyomor és szenvedés volt,
Siker, öröm elkerült téged.
Éhezve, fázva botorkáltál,
Utat kereső kósza lélek.

Egy nap szemed a napba nézett.
Színeket láttál, csodaszépet.
Könnyezve, sírva leborultál,
Már tudtad mi a küldetésed.

Festeni ami benned lángol,
Utat adni égő tüzeknek.
Megszállott hittel, forró szívvel
Átadni mind az embereknek.

De a a világ nem értett téged,
Hátad mögött csak legyintettek.
Hiába vártál igaz társra,
Kiket szerettél, nem szerettek.

Mégis raktad a színt a színre,
Kékre zöldet, sárgára sárgát.
Míg napfényt loptál képeidre
Arcod szürkébb, a lelked árvább.

Egy nyári nap elborult minden.
Eltűntek színek, sárgák bordók.
Száz éve már, de neved őrzik
Kék íriszek, és napraforgók.

Miért is jöttem erre a világra?
Nem akart engem senki sem!
Csak megtűrtek, akár egy tárgyat,
de sosem értékelt senki sem.

Szerető szóra nem emlékszem.
Csak a gúny marta lelkemet.
S ha bántottak, papírra írtam
lelkemből hullott könnyemet.

Vézna gyermekként robotoltam,
elmenekülve messzire,
de mégis tudtam derűs maradni!
Sosem tört össze semmi sem.

Csalódtam százszor, és ezerszer!
Sosem kellettem senkinek.
Ki szegény, és beteg, még ha szép is,
lenézik. S kerülik messzire.

Mégse bánom! Boldog is voltam.
Hisz van két gyönyörű gyermekem!
A legdrágább kincs, mit a sorstól kaptam,
s nem veheti el senki sem.

Mennyi bánat, mely tovatűnt régen,
s a messzeségben elveszett,
mint a távoli múltban elkallódó
teleírt, rongyos papírhegyek.

Mégsem sírok! Nem vágyom másra,
csak annyit adj nekem! Istenem!
Hogy tudjam őrizni, támogatni
két féltve őrzött kincsemet.

Ne engedd könnyüket hullni!
Hagyd a bánatot énnekem!
S ha menni kell, szólíts el engem,
csak Őket ne érje semmi sem!

Fenn a magasban szárnyalva
Kőröz a magasból szégyenkezve nézi
Odalent van e még számára fészek?
Csak menhely vagy menybemenetel!
Lent talán már az sincs
Harcba nem a Hazáért menne
Lejjebb már nem is süllyedhetne

Emeld fel a fejedet és nézz
Nézz körül tenni mit lehetne
Ajkunkról a szó,hogy Haza
Már nem lesz ki meri,és kimondhatja
Csonka kis országból mind kilép
Odakint rabszolgának áll,itt nincs lét
Csak volt valamikor a magyar merész

Elfogytunk nincs ki a Hazáért
Tenne és tenni merni kész
Inkább megalkuszunk a szolgasággal
Mint itthon azonosuljunk a gazsággal
Lehet már lassan sírni sem merünk
Elhagyjuk a Hazát, inkább menekülünk
Adnánk utolsó csepp vérünk ha tudnánk
Préda a Haza, érte könnyeket hullatánk

Szegény Magyarország,rég szárnya szegett
Kormányunknak kinek ellene tenni kéne
Tesznek inkább érte, legyen elesett
Fent a Nagy Házban vannak nagy lázban
Mesterkednek azon, az országból semmi
Még csak híre se maradjon a Hazából
Megélnének ők jól még kevesebből
Nem vérezne a Haza, számtalan sebből

Nem a vérük, mert nekik már nincsen
Kilopták mi volt, Hazánknak kincse
Degeszre tömnék zsebüket ha lehetne
Marakodnak azon mi a miénk volt
Maguk között felosztanák ha még lenne
Mit tesznek ők a Magyar honért?
Számunkra oly nemes otthonért
Miért ontották vérüket apáink régen
Szabadságért,hazáért, hogy életünk jobb légyen

Majd lettünk a világon a legnagyobb szégyen
Volt és vagyunk kik vérünket adnánk cseppig
Az ő vérükben már nem magyar rejlik
Unokákat ha ültetnek az ölükbe
Hogy mertnek majd nézni a szemükbe?
Elmondani, hogy merik majd nekik
Jutott az ország , koldusbotra miattuk
Szégyen nélkül, hogy mondja el nékik
Szivárvány miattuk, nem Magyar az égen