Régi álmokból valóság lett.
Szívem egyszerre dobbant, s nevetett.
Te is látod, gépemet felhőn szállni?
Érzem, egy másik világban fogsz rám várni.

Van lakhelyem ott, ahol átölellek majd,
Van lakhelyem ott, ahol nem érhet baj.
Válladra borulva, karjaidban ringat a szél,
Bevallom, szerelmes vagyok beléd.

Tenyeredben születtem,
Szívedben nevelkedtem.
Imádlak, oda vagyok érted,
Ez az élet sosem érhet véget.

Újra élek szívemben már nincs harag meg békéltem a világgal elfogadtam sorsomat.Szívemből a gyász ki költözött,újra ön magam vagyok tele reménnyel vágyakozással mit isten adhatott.Érzem újra a nap melegét testemen,érzem a szelőt fújni az arcomon,látom újra a színeket nem csak a feketét s fehéret.A remény a szívembe költözött újra élek végre megint önmagam vagyok.

Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;
elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe
Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,
kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.

Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.
A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.
Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.
Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.

Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.
Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.
Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,
óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.

Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.
Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.
A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén
a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.

Tőlem egy évtizeddel korábban talált rád az élet,
hamarabb koptattad a tanterem vaskos, szilárd padsorait,
majd rád talált a szerelem, a szent házasság örök hűsége,
később a gyermekáldás, mennyei pillanat ölelt át téged.

Szürke hétköznapok tolakodva sorakoztak egymás mögött,
állandóság, a megszokás, mindennapok, szép ünnepek között,
álmod legyen mindig igaz, érd el, mit kell, mit a becses szíved diktál,
de ne változz, drága barátom, olyan légy, mint eme percben.

Lelked egyszerűen szép, tiszta szikrákat szór e földre,
bölcs gondolatok övezik derék, sokat látott léted.
Barátságod sokat jelent, nyugalom a nyugtalan világban,
vihartól zilált, örvénylő sivatag nyomában feneketlen oázis.

Eltelt a nap, idegen világok
álltak közöttünk ,köd , hideg
és messzeség
és sóvárgón vágyódom utánad ,
kitakart gyönyörű testedért
gondolj rám, ha leveted ruhádat,
hogy imádom az öled finom illatát,
hogy vad csókokat csókolnék a szádra
egy ringó ,széles nyoszolyán
csípőd lágy hajlatát simogatnám
hogy az örömtől borzongj belé
ölelnélek százszor is egyszerre ,hogy
arcod fénye kigyúljon felém
maradjon velem örökre mint az álom
s hogy holnap is megtaláljam
Eltelt a nap , közöttünk ma is
köd, hideg és messzeség
És én sóvárgón vágyódom utánad
kitakart gyönyörű testedért