A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.

ReménySzenvedés

Az Idő csiganyálon kúszik,
pedig mindig siettetnénk, a munka végét, a forróságot, vagy a hideget.
Aztán az év végéhez közeledve nyúlcipőt húz az Idő,
Átrohan az adventen, a csillagszórókon, és meg sem áll a zajos petárdákig.
Ünnepel a világ, búcsúztatja a szépet és a rosszat,
a remény és az elmúlás felett érzett keserédes üresség keveredik a pezsgőszagú lehelettel.
Olyan ez, mint amikor egy varázslatos utazás után a húgyfoltokat kerülgeted a hazai flaszteren.
S ha túl sokat ittál, kitör belőled az óév fájdalmának vulkánja.
Fogadkozunk, hogy jövőre megváltozunk, szuperhősökké vagy csak jobb emberekké válunk.
Kevély tort ül felettünk az Idő, a másnapot lencsébe és malacsültbe folytjuk,
és miközben bambán átsiklunk az újévi jókívánságokon,
reménykedünk, hogy idén talán kegyesebbek lesznek velünk az Istenek.

Az anyák csendben jönnek a világra.
A kevésre azt mondják, nem szeretik.
Dzsengát építenek az elmosott edényekből.
Vádló szavak nélkül törlik a könnyeket.
Titokban isszák a vodkát.
Csendben viselik a csonttörő pofonokat.
Helyettük a nővér kiált fel.
Miután gyermekük felnőtt, plüssmacikkal veszik körül magukat.
Az üvegszemek vég nélkül ontják a könnyeket.
De csak tükröt tartanak, vigaszt nem adnak.

Ugyan azt csinálom magammal,
Nappal és éjjel is, szerelmem, csak szenvedek,
Mert ezek a fájó emlékek kínoznak, és nem is hagynak engem aludni!

Próbálom mással eltölteni ezt a kis időt,
Próbálok változni, mert te nekem megnyíltál,
Kinyitottad kék szemedet és beléd estem,
De abba a pillanatba már le is hunytad lelkednek tükrét.

Ezekben a napokba és sötét estékként
Ugyan az az ember voltam, mint régen rég!
Mindent megadnék egy rohadt percért!
Mert hiányzik a szerelmed és annak szemei.

Egyedül alszom, egyedül kellek fel már megint...
Piás szaggal a padlóra esve keresem a megváltó füvet,
Mellyel betéphetek, de nincs is mivel!
Mert még kell a józan eszem, még?

De kellenek azok a piszkos poharak is, amibe borok végtelene volt!
Mintha már ez is számítana, bárcsak a szívem dobogna!
A csodás szemeidért és a hatalmas szívedért.
Zuhanok megint, hova?, talán a mély ivászatba!

Azt hittem hogy ha verseket írok rólad,
Azzal elmúlik minden gondolat, de csak erősebb lettél!
Adjak fel egy olyan csatát, melyet már rég
Megnyertél és csak kínzol vele?!

Mit ér már ez, a piámon és verseimen kívül?
Nincs semmim, csak gondolatok rólad!
Rohadt szerelem, beléd estem, beléd zuhantam!

Kell egy válasz, kell egy szó, egy kis cselekedet,
Adjam fel rövid kis életemet?! miért is? még a világnak kellek!
De neked már nem, ezért tudok csak bánatosan inni,
És a szerelmünkről meg örökké tudnék írni.

Félek

Istenem! Mondd, mi történik velem?
Remegek egész lelkemben.
Félelem eluralja testem,
Minden felkavarodott bennem.
Semmi nincs a helyén,
Egyedül vagyok itt, védtelen.
Világban nem találom helyem,
Mit kerestem szüntelen,
Köddé vált a végtelen fellegen.
Most félek, nagyon félek,
Mi lesz, ha mégis meglelem.
Nem, az nem lehet,
Bizonytalanság fátyla körülvesz.
Nincs, ki megfogná két kezem,
Azt mondaná, ne félj, kedvesem,
Amíg élek, én itt vagyok veled.
Uram! Egyedül Te vagy nekem,
Most is fülemben cseng,
'Ne félj, veled vagyok mindig
A világ végezetéig!