Sír a kedvesem

Szomorú szerelem, sír a kedvesem,
Gyors körforgása a múló életünknek.
Az évek itt gyorsan repülnek,
Nyomunkban új generációk születnek.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Szeretetérintésed a csókok tüzén,
Elkényeztetett bókok tengerén
Vizet kaszál már a veríték, a láz!
Vén csontjaimban kiráz a frász!
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Látlak, itt vagy még mellettem, szeretlek!
Maradnék, ellöksz, én ölellek.
Reménytelen a jövőm, a holnapom,
Szemeid tüzéből a szavakat kilopom.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Léptem nyomán könnyű klónomban
Feketébb a világ!
Eléget a vágy tüzem hamuján.
Lettem kolonc, nyomorékod, rút világ!
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Lassan kiszökken belőlünk
A röpke életünk.
Ősi legendaként elporladunk.
Életem gonosz zugában lappang vénülten az életem.
Szomorú szerelem, sirat a kedvesem.

A bőr színe

Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!

Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.

Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!

Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?

De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.

Tolerancia és az integrálódás jegyében.

Kicsi lányka, kis szíve dobbanása,
Életünknek legszebb álma.
Úgy vártunk rád szeretettel,
Új világ nyílt ki előtted.
Sokat alszik, meg-megmozdul,
Sírni is kezd, előfordul.
Mesés szép kis orcácskája,
Az egész falu megcsodálja.
Napfény járja át a szívünk.
Kis Amina, úgy szeretünk.

Május van, eső szitál,
Széltépett, rozoga kunyhók,
Átokverte, mocskos világ.
Sárba tiport emberi sorsok,
Generációkra épített csonthalmazok.

Szívek dobbanásán
Fogatlan vének kacagnak,
Lábunk nyomát őrzi a sár!
Zengi a dal dübörgő szavát.
Huszonegyedik század nyomasztó dallamát.

Lecsúszott, ingoványokba süllyedő
Emberi sorsok.
Éhhalállal zeng az ének,
Fejünk felett felhők gyűlnek,
Hej, dádé! De kormos a vakaró.

Csóróságunk mocskába`
Átkok kísérnek. Táltos paripáink
Tüskés bokrokon át menekülnek a nyomorba!
Zord villámok cikáznak szerteszét.
Itt emberek élnek - e küzdő világban,
Csáhelja lelkünk hegedűk haragján.

Fúj a szél,
Sír az éjben a remény.
Magyar földre ragyog a fényár.

Üresnek tűnő imák
Suttognak a végtelenbe.
Égő csipkebokor világít az éjbe,
Szegény emberek lelkének örök szenvedése.

A világunk összes kínját
hordozza a vállán,
Hol is nyerne nyugodalmat?
Oly démoni, hideg lett ez a világ.

Fúj a szél, sír az éj.
Magyar földre
Ragyogjon fel a béke végre
ezer csillagfénnyel!

Őrködik a csend a nyomor felett,
Két mankón jár a szegénység.
Szólítanak,
hívogatnak a hajnali fények.

Fúj a szél,
Sír az éj.
A Magyar földre Istenünk szeretete
Áradjon szét a szívekben!