Azt hiszed megtudsz bántani?
Soraimmal nem fogok világot megváltani,
Egy dolgot mégis elérek,
Kiadok mindent mielőtt bevérzek.

Elhagytál, lehet az én hibám volt,
Mégis minden folt, ami volt, beforrt,
Veled voltam boldog és jókedvű,
Amíg el nem hagytál és nem lett minden
búslelkű.

Nem fogsz engem összetörni
Hideg párnák közt temetni.
Lelkem gondja egy dolog,
hogy most már nélkülem vagy boldog.

A harag, ami bennem van nem ereszt
Ágyam fölött azóta ott feszül a kereszt,
Elhagytál, átvertél, megbocsájtani nem fogom.
Légy boldog, akivel tudsz, már nem érdekel
Elérted mit akartál légy boldog édesem.

Az őszi kertben
Az őszi kertben már elnyíltak a rózsák,
csak a krizantém bontja szirmait,
borzas fejével hajlik a földre,
s az őszi faggyal lassan búcsút int.
Lassan felveszi dérezüst ruháját
a kert, s míg lehunyja álmos szemeit,
halk sóhaj száll a hűs éjszakában,
mint mikor valaki szépet álmodik.
Most csak pihen. Majd lassan újraébred,
mikor a tavasz újra élni hív,
felébresztve az alvó világot,
eléjük tárva földi kincseit.
Ő is úgy érez, akár az ember,
s ha bánat suhintja homlokráncait,
sűrű könnyeket hullajt a tájra,
siratva mások súlyos vétkeit.
Mert ők is érzik, e haldokló világban
mily kevés már a tiszta szeretet,
s színes virággal egyre csak hívnak,
ne állj a sorba! Te csak élj, s szeress.
Mert míg szeretet vezérel minket,
s ameddig győz a tiszta értelem,
addig tágul e csodás világ és
ezer szépsége tárul fel neked.

Léptem nyomán cuppan egyet
az ősi mocsár szeglete,
álmosan emeli fejét
bús felriasztott szelleme.

Hideg ködbe burkolódzva
tűnődik ez a holt világ,
síron túli reccsenéssel
letörik egy száraz faág.

Ki nem mondott félelemben
bagoly huhogása hallik,
a sűrű iszamós talaj
rothadás szagától bűzlik.

A félelem megbilincsel
csak úgy lüktet minden erem,
ki kell jutnom borzalomból
vagy halálomat itt lelem.

Isten fényére gondolok
így nem vagyok már egymagam,
kézen fogott, kivezetett
szabad lett hát az én utam.

Este a gangon, csak ülök én csendben, nem rombolom a rendet,
Sötétben templomi harang szól, halkan meg is töri a csendet…
Körbenézek, sötét pillanat elvarázsolja a lelkemet…

A kettő együtt olyan szép, hogy kicsit leteszem a pennámat,
Hátra dőlök, és élvezem, mit a láthatatlan nekem nyújthat…

Csillag bár világít, de a sötét valahogy olyan élő,
Az asztalomon is már csak leégett gyertyacsonk, mi égő.
Gondolataim elszállnak, most a sötétben, harangszó elvarázsolt,
Most a lelkem a mély, matt-sötét harangszóval szárnyalt, sötét meg árnyalt…

A békességben én
Kicsit el is szunyókáltam.
Varázslat fönnmaradt.
*
Harangszó elmúlt már,
Sötét fátyol, tovább borít.
Szellő meg széllé lesz.

A sötét erősödik, csillagok eltűntek, felhők már takarják,
A harangszó is megszűnt, elhalt, messze jár, hátha ott is akarják.

A gyertyámnak léte vége... bemegyek,
Hogy írjak, nem akarják az Istenek…?!

Versezhetnékem volna még talán, meglehet…
Rám terül az álomvilág, valós lehelet…
Párnám habosítom, nyálam ráfolyik,
Majdan eljön hajnal, és rám virradtik.
A Nap majd egyre jobban pironkodva lépdel,
És én majd gyertya nélkül, elleszek sorvéggel…

Vecsés, 2016. június 15. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és HIAQ –ban…

Tettem én egy ígéretet,
mit ezennel megszegek.
Eltépem a fényképedet
ez így tovább nem mehet.

Tudod, nem citrom a szívem,
mit ki lehet facsarni
megteszem, bár nagyon féltem
szenvedésen kacagni.

Azt hittem, hogy majd mi leszünk
a világ legszebb párja,
lesz nekünk közös gyermekünk
és együtt bújunk ágyba.

Megbántottál, csalfa lettél
neked csak kaland kellett,
ha neked ez kell, hát menjél
légy boldog az új mellett.