Vár az élet

Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.

Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.

Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.

Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.

Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.

Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.

Annyit szeretnék csak e rút világtól
megkapni, ami jár nekem,
ami számomra minden lett volna,
de mégsem kaptam meg sosem.

Valami csöndes nyugalmat, békét,
amely a lelkemben terem,
valami kedves, féltő érzést,
amiből nem jutott sosem.

Kerestem én a lángszagú nyárban,
mely felajzotta a szívemet,,
de tűző hevével, vöröslő lánggal
felégette a bőrömet.

Kerestem volna az őszi napfényben,
amely az arcom cserzi meg,
de már hideg szél gyengítette,
s nem volt ereje semmi sem.

Már csak fagyos szél fújta az arcom,
és fáztam. Rázott a hideg.
Hideg szelével felkavart már
mindent, mi itt maradt nekem.

Most itt vagyok. Erősen, bátran,
s bárhogy is megtép, nem hiszem,
hogy meg tudna törni bárhogy, próbál,
hiszen csak edzettebb leszek.

Jöhet dér, vagy csikorgó szél is,
fagyos szelével hűtve le,
testem melege messze űzi,
s nem fogok tőle fázni sem.

Jöhet vihar, mely őrjöng, tombol,
nem riaszt vissza semmi sem,
majd megcsitul, ahogyan én is,
s nem tud kárt tenni semmiben.

Bár legyőztek, s próbálnak újra,
de mégis, azért is felkelek,
s össze rombolok minden gátat,
de mindent legyőzök, bármi lesz!

Te hoztad el a virágzó rétek
tavaszi bűvös illatát,
amikor tágra nyílt szemekkel
először néztél reám.

Te hoztad el a távoli napfényt,
amely nem sütött soha rám,
ártatlan lényed lágy mosolyával
boldog időket hoztál reám.

Ezernyi bajtól védtelek téged
lelkemben víva ezer csatát,
és most itt állok karom kitárva,
mint egy vihartól tépett madár.

Már messze vagy. Szíved kitágult
s gyermeked szemében szép a világ,
ugyan úgy érzel, ahogyan én is,
mikor csöpp kezed- fontad reám.

Oly messze vagy! Szívemben mégis
olyan hangos a dobogás,
hozzátok száll: s kérem az Istent,
segítsen téged, s vigyázzon rád.

Adjon erőt és vigyázzon rátok,
ahogyan én is vigyáztam rád,
s adjon erőt, hogy ott lehessek,
hiszen veletek szép a világ.

Van annál nagyobb fájdalom,
ha könnyben úszik a két szemed?
S mégis: kiért a könnyed hullik,
nem tudja, mennyire szereted.
Hiába látja, szemeidben
mennyire fényesen ragyog,
nem érdekli, bár lehoznád néki
az égről a legszebb csillagot.
Van annál nagyobb fájdalom,
ha látod, semmibe vesz,
s a könny mit miatta hullatsz,
lelkéig sosem jut el.
Hiába égeti bőröd,
míg arcodon végigcsorog,
sosem tudsz megkönnyülni,
míg szíved ki nem nyitod.
Felejtsd el. Temesd a múltat.
Az már csak álomvilág,
hol lelked viharként tombol,
s nem hallja senki szavát.
Szakíts át minden kis gátat
mely örök rabságba zár,
oly gyorsan suhan az élet.
Szeress. Még száz csoda vár.

Kicsorbult szemek, gonosz tettek,
Nem akarok élni veletek. Emberek!
Ember teszi ilyenné a világot,
De fogjunk össze és más világot
Teremtsünk, olyat, mi jó nekünk
És gyerekeinkkel tovább élhetünk.

Vecsés, 2012. március 16. – Kustra Ferenc József