Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.

I.

A hajnal ég a háztetőkön;
A gyárba haj, előre!
Megyünk vígan, de roskadozva
Jövünk ki majd belőle.

Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,
Babos kendő nyakunkba,
Amerre járunk felvidámul,
Az utcza is nyomunkba.

Minthogy egy virágos erdő
Vonulna át az utczán,
Vidám kaczaj, mint a száz madárdal
Csendülne végig utján . . .

De este mindig összetörve,
Kéz, kézbe fogva, szótlan
Megyünk hazáig álmadozva
A csüggedt, néma sorban.

A gondtalan, víg utcza népre
Egy sóhaj, egy tekintet;
Megyünk temetni, - eltemetni
Bús, álmodó szivünket.

II.

Hány édes álom száll, viharzik
Egy lomha, szürke gyárba!
Oh, mennyi kincs van ott temetve,
Hány ifju szívnek álma!

És munka közt, mig rózsa hervad
A gyári lány arczáról,
Könyből, sóhajból, szőve készül
A myrtusz-ág, a fátyol . . .

III.

Mikor anyámat eltemettük,
Hideg volt, téli nagy hideg.
Üres maradt a ház utána
És rongyosak a kicsinyek.

A legnagyobb testvérkék közt
S a kegidősebb én valék.
Kenyeret adtam öt árvának
- Az enyém volt a maradék.

Egy ideig csak ment a munka,
Hanem egyszer csak érezém,
Hogy elszorul a mellem néha
A virrasztások éjjelén.

Aztán kissé köhögni kezdtem,
Majd láz gyötörte lelkemet,
De félig élve, félig halva
Átvánszorogtam a telet.

Tavaszra neki piroskodtam,
Panasz se kelt már ajkamon,
Majd jött az orvos és szelid, de
Szigoru volt a tilalom:

- A varrást abba fogja hagyni,
Dolgozni önnek nem szabad!
Vigyázni kell magára gyermek,
Nagyon nagy lesz az áldozat!

- Ne dolgozzam? s ezek az árvák
Hogyan élnek meg nélkülem
Az orvos rám nézett szeliden:
- Csak türelem, csak türelem!

Oh, türelem a lány erénye,
Aki szegénynek születik:
Jó fegyver az koldusoknak,
Mert senkit meg nem sebesit.

De vége volt a szenvedésnek,
Ő lecsókolta könyemet.
Ki megváltott a sirtól engem,
Az elveszité lelkemet.

Ti, akik becsülettel éltek,
Ne dobjatok követ reám,
A kicsinyek, ha nagyra nőnek
Majd megbocsátanak talán.

A kicsinyek jók, szépek lesznek,
Fehérek mint az angyalok;
Ha imádkozni megtanulnak
Majd üdvözűlök általok.

IV.

Szombat este

Harang kondul az udvar alján:
A heti munka véget ért.
A hét robotja elfeledve
A szombat este üdveért.

Aki szegényebb, elhagyottabb,
Szombatra az is felderűl:
Csicsereg mind a gyár előtt, mint
Fecskék a templomház körül.

S amíg hosszu széles úton
Tova sietnek párosan,
Szivükre könnyü bűvölet száll:
Ma este, szombat este van.

S a külvárosban, ott ahol már
Alacsonyabbak az ablakok,
Vár mindenkire, vár egy ifju
S szemük nevetve felragyog.

Találkoznak s kéz kézbe fogva
Mennek hazáig csendesen
A kapuban egy kézszoritás:
- Holnap vasárnap, kedvesem!

V.

Vasárnap

Jer, hagyjuk itt a fényes palotákat,
Hol egész héten küzdünk, dolgozunk,
Vedd kékvirágos karton kis ruhádat,
Ez az egy nap, csak ez a mi napunk.

Kalapod csokrát megkötöm bokorra,
Virágot tűzök a hajad közé
S a könyet is lecsókolom mind sorra,
Mi hat napig orczáid öntözé.

Ki az erdőre! Lombok enyhe árnya
Fölénk borul és hűs árnyékot ad,
Feledjük el egy kurta délutánra
A hétköznapi szürke gondokat.

Oh, nincs nekünk, nincs nagyratörő vágyunk,
Az ünnepünk is egyszerű nagyon:
Egy-két virág, mit mindenütt találunk,
Sütkérezés a sugaras napon.

Ah, holnap reggel uj robotba állunk
És hat napig kenyérért fáradunk
S mig hat napig a hetedikre várunk,
Verőfényről és dalról álmodunk.

VI.

Az ég azurja a magasban
Nyugodt derűvel mosolyog.
Járunk virággal tarka fűben
Mi koldusok, mi boldogok.

A remegő kék levegőben
Egy kis csicsergő lény lebeg
S fürösztve szárnyát napsugárban
Zeng a mezőnek éneket.

Mi nem dalolhatunk. Lezárta
Egy csók a szánkat csendesen
És dalra nyitni ajkainkat
Te nem tudod, - én nem merem . . .

VII.

Ha munka közbe megkap egy-egy ábránd
S szemedbe forró köny gyűl hirtelen,
Töröld le titkon, hogy ne lássa senki,
S folytasd tovább a munkát csendesen.

Szegény leánynak nem való az ábránd,
Szegény leányhoz csak a munka jó,
Mert, hogyha fáj is durvasága néha,
Becsületes a goromba való.

VIII.

Ha fényes utczán visz az utam néha,
Sietve járok s szivem feldobog:
A gazdagok, kik itt nevetve járnak,
És istenem, beh szépek, boldogok!

De sáros lesz a koldus szive itt csak,
Míg ragyogásról, fényről álmodik,
Sietni kell itt mindig a szegénynek:
Ki lassan jár, az hamar elbukik.

Lillám! midőn szemem nézi
Hajnal tekintetedet,
Ezer grácia ígézi
Elmerűlt képzésemet;

Látván Citére virágit,
Olvadni kezd kebelem,
S az egész menny boldogságit
Szűk mellyemben viselem.

De midőn szácskád daljára
A húrokat pengeted:
Mit érzek! minden trillára
Szívem ölöd s élteted.

Truccol fülem a szememmel,
És minden érző inak
Hódolnak levert lelkemmel
Dalod bájolásinak.

A hangok virággá válnak
Mosolygó ajakidon,
S a virágok hangicsálnak
Teremtő újjaidon:

Mint midőn a nyílt rózsákkal
Ékes bokor közepén
Filoméla új nótákkal
Zeng az Ámor innepén.

Vajha rózsává válhatnál,
Szép Lillám! egyszeribe,
S ágaid közt danoltatnál
Fülemüle képibe!

Óh, nem lenne a vidéken
Tenálad szebb virágszál;
Nem zengene a cseréken
Vígabb madár nálamnál!

Nyíló kelyhedet megszállnák
A szerelem isteni,
S a nimfák versenyt próbálnák
Érzésim énekleni.

Jer, Lili! nézd, langyos szellők
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.

Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.

Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.

Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.

Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.

Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.

Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.

De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.

Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.

El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.

Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.

Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.

Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.

Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.

Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.

Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:

Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:

Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.

[1797-1799 között]

A földbenyelte Kondé
Dézsmálta jó boromból
Van még vagy egy csebernyi.
De héj! kevés a hordóm,
Ezt is ki kén ürítnünk.
Hogy a nagy Úr megáldjon,
Segíts kiöblögetni.
Úgyis Kabán kiszáradt
A porhanyó garádján
Tán a köhécselőd is,
Vagy a kotús vizektől
Nád nőtte bé az órod.
De hátha tarka békát
Találhatál meginni,
Gyanús az a veszett víz.
Eredj le csak te Szári,
Hozz a szegény fiúknak
Egy kis - hiszen tudod már,
Héj, jó fiuk vagyunk mi.
Szerus druszám! igyunk no!
Hiszen bohó csak így foly
Emphatice az élet.
Rövid egy nap életünkbe,
Nohát örömbe töltsük.
Rövid egy nap éjtszakája,
Nohát igyuk keresztül.
Rövid a piroska hajnal,
Nohát aludjuk által.
Rövid életünk. Nohát egy
Lagzit tegyünk belölle.