Idő 
Értékelés 
Értékelés (végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Hallod ezt a furcsa hangot?
Így nem a szél zúg a padláson,
És nem is a szomszéd macskája
Élezi karmait, a kerítés deszkákon.
Nyikorog, ropog az egész város.
Nyög az idő, pusztító terhe alatt.
Ébredjetek már végre fel mind:
Mállik a vakolat, omlanak a falak.
Hallod ezt? Ez maga a hetven év…
Hetvenévnyi porlepte régi emlék,
Hetvenévnyi bólogató hallgatás,
Behunyt szem és tagadó nemlét.
Mondják, hogy a fiatalok,
Megváltoztatják majd, a világot.
Hülyeség! A világ fog megváltoztatni,
Minden jólelkű őszinte srácot.
Beléjük ülteti majd a félelmet,
A versenyt és a mohó, kapzsi vágyat,
Hogy mindig több legyen és gyorsabb.
De mi értelme, ha nem látod a gátat.
E vénember siráma értetek szól.
Tiértetek, akik még nem tudjátok,
Hogy ez a világ, nem a barátotok.
És a siker sem a Ti boldogságotok.
Én, a vénember, pusztán csak
Egy végső figyelmeztetés vagyok.
Utolsó, elfeledett reszketeg sirám,
És tükör: mit végül is rátok hagyok…
Budatétény 2025.12.02.
Így nem a szél zúg a padláson,
És nem is a szomszéd macskája
Élezi karmait, a kerítés deszkákon.
Nyikorog, ropog az egész város.
Nyög az idő, pusztító terhe alatt.
Ébredjetek már végre fel mind:
Mállik a vakolat, omlanak a falak.
Hallod ezt? Ez maga a hetven év…
Hetvenévnyi porlepte régi emlék,
Hetvenévnyi bólogató hallgatás,
Behunyt szem és tagadó nemlét.
Mondják, hogy a fiatalok,
Megváltoztatják majd, a világot.
Hülyeség! A világ fog megváltoztatni,
Minden jólelkű őszinte srácot.
Beléjük ülteti majd a félelmet,
A versenyt és a mohó, kapzsi vágyat,
Hogy mindig több legyen és gyorsabb.
De mi értelme, ha nem látod a gátat.
E vénember siráma értetek szól.
Tiértetek, akik még nem tudjátok,
Hogy ez a világ, nem a barátotok.
És a siker sem a Ti boldogságotok.
Én, a vénember, pusztán csak
Egy végső figyelmeztetés vagyok.
Utolsó, elfeledett reszketeg sirám,
És tükör: mit végül is rátok hagyok…
Budatétény 2025.12.02.
Lesz idő,
mikor újra lesz dal, s hozzá költő,
nemcsak újra mormolt silány szavak,
s lesz majd talán, ki pár ember-öltő
után feláll, s mocsártól elszakad.
Lesz idő,
mikor majd szárnyalva, önmagáról
ledobva terhét, dalra nyíl ajka.
Öröm tölti szívét szabadságtól,
a bűnös mocsarat hátrahagyva.
Lesz idő,
mikor az ég újra tiszta s kék lesz,
és szabadon szállnak a dallamok,
mindenki tiszta és őszinte lesz,
s a gonoszság tétlenül andalog.
Lesz idő,
mikor az Ember újra tanulja,
hogyan is óvhatja meg az Édent,
mire való a tudás hatalma,
s mekkora felelősség az Élet.
Lesz idő,
mikor lantján ismét hittel játszhat,
s nem égeti majd gyalázat heve,
többé válik léte, mint csak látszat,
és nem lesz szíve haraggal tele.
Lesz idő,
mikor ismét csüggnek a szavakon,
feledve régi harci sebeket,
kardot győz le végre a bizalom,
s új dalra fakadhat a szeretet.
Lesz idő,
mikor végre Új-Emberré érve
nem kell már hazudni többé soha,
és nyíltan nézve egymás szemébe
nem lesz titok, se parttalan vita.
Lesz idő,
mikor őszintévé válik minden,
s tisztán csengenek majd a verssorok,
s borzadva emlékezünk hitetlen`,
hogy egykoron rég voltak oly korok:
Mikor volt idő,
hogy elvesztek sorsok s emberöltők,
hazug közöny épített gátakat,
mikor nyálas hangon szóltak költők,
sutba dobva hitet és szárnyakat.
Pest - Buda, 2014. június 29.
(A Holnap Magazin Vers pályázatán,
Zsűrinyertes alkotás.)
mikor újra lesz dal, s hozzá költő,
nemcsak újra mormolt silány szavak,
s lesz majd talán, ki pár ember-öltő
után feláll, s mocsártól elszakad.
Lesz idő,
mikor majd szárnyalva, önmagáról
ledobva terhét, dalra nyíl ajka.
Öröm tölti szívét szabadságtól,
a bűnös mocsarat hátrahagyva.
Lesz idő,
mikor az ég újra tiszta s kék lesz,
és szabadon szállnak a dallamok,
mindenki tiszta és őszinte lesz,
s a gonoszság tétlenül andalog.
Lesz idő,
mikor az Ember újra tanulja,
hogyan is óvhatja meg az Édent,
mire való a tudás hatalma,
s mekkora felelősség az Élet.
Lesz idő,
mikor lantján ismét hittel játszhat,
s nem égeti majd gyalázat heve,
többé válik léte, mint csak látszat,
és nem lesz szíve haraggal tele.
Lesz idő,
mikor ismét csüggnek a szavakon,
feledve régi harci sebeket,
kardot győz le végre a bizalom,
s új dalra fakadhat a szeretet.
Lesz idő,
mikor végre Új-Emberré érve
nem kell már hazudni többé soha,
és nyíltan nézve egymás szemébe
nem lesz titok, se parttalan vita.
Lesz idő,
mikor őszintévé válik minden,
s tisztán csengenek majd a verssorok,
s borzadva emlékezünk hitetlen`,
hogy egykoron rég voltak oly korok:
Mikor volt idő,
hogy elvesztek sorsok s emberöltők,
hazug közöny épített gátakat,
mikor nyálas hangon szóltak költők,
sutba dobva hitet és szárnyakat.
Pest - Buda, 2014. június 29.
(A Holnap Magazin Vers pályázatán,
Zsűrinyertes alkotás.)
Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.
Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.
Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.
Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!
Pest-Buda, 2013. február 8-10.
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.
Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.
Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.
Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!
Pest-Buda, 2013. február 8-10.
Ó, a kimondott szó…
(bokorrímes)
A szó elszáll, a betűk, miből állnak szétesnek,
A mondatok elporladnak, gondolatok leesnek.
A mondanivaló értelmei oly’ gyorsan elvesznek!
(3 soros-zárttükrös)
Gondolatok, életből fölmerült fekete reneszánsza,
Mit, ha kimondasz, az gyorsan lesz élet egy morzsája.
Gondolatok, életből fölmerült fekete reneszánsza.
(bokorrímes duó)
Hmm… az életben a második esély?
Hogy amikor lefele lejt a meredély?
Ha kimondod, az már maga az esély?
Van oly’: „elkáposztásítottalanítottátok” … te ezt kiszeded a levesből.
Van oly’: „szép” … ami lehet egy kakadu, de ezt ne kivedd a levesből.
Van oly’: „ellehetetleníthetetlenségeskedéseitekért” … Ezt is a levesből?
Van oly’: „megmásíthatatlanságotokért” … Ezt se vedd ki a levesből…
(leoninus)
Vannak szavak, amik a kiejtéskor változást mutatnak. Ez faladat... nagykor.
Vannak szavak, amik a kiejtéskor pl., hat féle jelentéssel bírnak kiejtéskor
(HIQ)
A szádból
Kiesett szó… vég!
Vissza nincs!
(senrjon)
Amit egyszer kimondtunk,
Azt már elfújja a kinti szél.
Még ha suttogsz is!
(leoninus)
Végül van egy arany mondás: Hallgatni arany”
***
Szó, ha kirepül, vissza már sosem tér,
Megsebez, vagy gyógyít, tőled függ, mit ér.
Nem a szó számít, hanem ahogy mondod,
Hangod zenéje tárja fel a gondot.
Van, mikor a csend többet ér a szónál,
Idő súgja meg, mi igaz, mi formál.
Gondold meg, mit írsz, mielőtt kimondod,
Türelem az út, mely békét hoz, nem gondot.
(Tíz szavas)
A szó hangja messzire ér,
Szívben marad és sokáig elkísér.
A szót az idő formálja,
A helyzet ma csenddé torzítja.
(Senrjú)
Kimondott szó már,
nem fordul vissza soha.
Hangja megmarad.
Szó száll a csendben,
hangja sebet ejt mélyen.
Csend őrzi némán.
Ugyanaz a szó,
más időben mást jelent.
A hang dönt végül.
Vecsés, 2024. december 1. - Siófok, 2025. október 9. – Kustra Ferenc József - Gránicz Éva - Írtuk: kétszerzősnek alloiostrofikus versformában.
(bokorrímes)
A szó elszáll, a betűk, miből állnak szétesnek,
A mondatok elporladnak, gondolatok leesnek.
A mondanivaló értelmei oly’ gyorsan elvesznek!
(3 soros-zárttükrös)
Gondolatok, életből fölmerült fekete reneszánsza,
Mit, ha kimondasz, az gyorsan lesz élet egy morzsája.
Gondolatok, életből fölmerült fekete reneszánsza.
(bokorrímes duó)
Hmm… az életben a második esély?
Hogy amikor lefele lejt a meredély?
Ha kimondod, az már maga az esély?
Van oly’: „elkáposztásítottalanítottátok” … te ezt kiszeded a levesből.
Van oly’: „szép” … ami lehet egy kakadu, de ezt ne kivedd a levesből.
Van oly’: „ellehetetleníthetetlenségeskedéseitekért” … Ezt is a levesből?
Van oly’: „megmásíthatatlanságotokért” … Ezt se vedd ki a levesből…
(leoninus)
Vannak szavak, amik a kiejtéskor változást mutatnak. Ez faladat... nagykor.
Vannak szavak, amik a kiejtéskor pl., hat féle jelentéssel bírnak kiejtéskor
(HIQ)
A szádból
Kiesett szó… vég!
Vissza nincs!
(senrjon)
Amit egyszer kimondtunk,
Azt már elfújja a kinti szél.
Még ha suttogsz is!
(leoninus)
Végül van egy arany mondás: Hallgatni arany”
***
Szó, ha kirepül, vissza már sosem tér,
Megsebez, vagy gyógyít, tőled függ, mit ér.
Nem a szó számít, hanem ahogy mondod,
Hangod zenéje tárja fel a gondot.
Van, mikor a csend többet ér a szónál,
Idő súgja meg, mi igaz, mi formál.
Gondold meg, mit írsz, mielőtt kimondod,
Türelem az út, mely békét hoz, nem gondot.
(Tíz szavas)
A szó hangja messzire ér,
Szívben marad és sokáig elkísér.
A szót az idő formálja,
A helyzet ma csenddé torzítja.
(Senrjú)
Kimondott szó már,
nem fordul vissza soha.
Hangja megmarad.
Szó száll a csendben,
hangja sebet ejt mélyen.
Csend őrzi némán.
Ugyanaz a szó,
más időben mást jelent.
A hang dönt végül.
Vecsés, 2024. december 1. - Siófok, 2025. október 9. – Kustra Ferenc József - Gránicz Éva - Írtuk: kétszerzősnek alloiostrofikus versformában.
