Elréműlve tekint, oh temető, reád
A tündér hatalom s a ragyogó dagály.
Látásodra szemek vázai s a világ
Álorcái lehullanak.

Te a durva tyrann bíborit elveted,
Mint a koldus utált élete terheit,
S a szent emberiség jussa szerint nekik
Egy rangot s nyugodalmat adsz.

Akit szíve emészt s elhagya a remény,
Annak még te reményt adsz s magas enyhülést.
Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem
Szentelt hantodon, s álmodok.

Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény?
Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet?
Oh, ismérem ezen phantomi lét körét,
S nem szédül küszöbén fejem!

Minden szál fű, virág, mellyre tekintek itt,
Érző szív vala, mely ömlede, mint enyim;
Minden porszem ugy élt, úgy szeretett s örült,
Mint e gerjedező kebel!

Minden kődarabon, melyre szemem vetem,
A nagy Persepol és Palmyra képe int;
Látom Théba kevély tornyait omlani
S a márvány Babylon falát.

Látom hangyabolyi míveidet, világ!
Mint szórja s temeti a nagy Örök keze,
Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz
Sírod partjain és porán.

Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!
S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,
És tí porba nyögők, jertek ide, s velem
Élni s halni tanuljatok.

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Gróf Festetics György hamvaira
Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe
A szeretett tájék öblei s árbocai.
Nyugszik az ég, lebegő zephyrek ringatva vezetnek,
Csak kebelem zajlik, s hányja halála jegét:
Hányja, midőn lehajult fővel révedre kiszállok,
S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve előre megyek.
Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez,
S míveiden lebegő árnyad előmbe tünik.
Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel,
Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza;
Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva
A piruló Múzsa gyermeki áldozatit.
Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban,
Gyermeki játékban alkota embereket,
Úgy te is ősz fővel közibénk enyelegve vegyültél,
S játszva nyitál pályát isteni célod előtt.
Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják,
S a nemzet lelkét s életerét kiölik:
Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád,
Áldást hinte reánk, s életet önte belénk.
Mint egy hősi Pelops, oltárt, pályákat emeltél
A görög ég, Helikon hajdani isteninek.
Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván,
A nagyot a széppel kedvesen összekötéd.
A zengőt koszorú emelé és gazdag ajándék,
Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt.
Így alkotta örök remekét amaz égi Lykurgus,
Amikor összeszedé Ilion énekeit;
Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte,
S a dalok isteninek áldoza harcaiban;
Így született Hellász, így szülte az élisi pálma
A csuda helleneket s Pindarus énekeit.
Így született Korybant-zengzetben az égiek atyja,
Így hordott eledelt nékie méhe, galamb.
A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét,
Látni a mennyrázót nem vala néki szeme.
Ámde ki föntjáró elmédnek látta arányit,
Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. -
Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt;
Mint ama gyenge virág, napja lehunyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak,
S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas
A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:
Így merül el majdan magasabb rémletben az érző,
Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.

[1823]

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
Melyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
Amelyet a magyar s török test trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
A főldi részekből plánta s növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
Mint annak egy piciny megholt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
S élőből egy rakás minerále lészek.

Bizony, bizony csehül vagyunk!
Mellem szorúl, majd megfulok,
S szivem táján valami rág...
Belőled én, árnyékvilág,
Aligha el nem patkolok.

Hányszor kivántam a halált!
És most midőn már közeleg,
Midőn félig rám lehele:
Olyanformán vagyok vele,
Mint a mesében az öreg.

Hiába! bármi a halál,
Az élet nála többet ér.
Van ottan béke - semmi más;
Van itten bú - de vígadás
Kéjében is pezsg ám a vér.

S én már maholnap elhagyok
Örömeket, fájdalmakat.
Most gomblyukamban a virág,
S ha újra zöldül a világ:
Talán sirom halmán fakad.

S ti majd, ti jó fiúk, kiket
Hozzám barátság lánca köt,
Kikkel most annyi éjszakát
Fölségesen virasztok át:
Gyászoltok a halott fölött.

De én azt mondom, társaim,
Hogy engem ne gyászoljatok;
Természetünktől az elüt -
Mert tudjátok, velem együtt,
Ti mind víg fickók voltatok.

Jertek ki hozzám legfölebb,
S ha állotok sirom körűl:
Vigan hangoztassátok itt
Holt cimborátok dalait
A múlt idők emlékeűl!