Ne légy bánatos, ha lelked hideg.
Felmelegszik majd szunnyadó szíved.
Ha átcsap feletted a változás szele,
szállsz, sodródsz, változol majd vele.

Ne félj hát az újtól, mástól soha.
Beborít majd szépség aranypora.
Más nem is moshatja le szívedről.
Csak, ha folyó fakad könnyekből.

Petőfi Sándor után szabadon.

A verssel való hasonlóság csak a véletlen, és az akarat műve.

Jajj..,mi a kavics, pipimama.
A hálószoba lett otthona.
Pista bácsi önnel jó volt,
de nála ez csak múló hóbort.

Sportol kend, azért rohangál,
még a tévére is felszáll.
Eszébe jut, kiabál kend.
Nem csoda, hogy Pista kést fent.

De higgye el, nem lesz itt baj.
Nem fog kilógni levesből taraj.
Mondta is Pista.-Egye fene,
a jószágot senki meg ne egye.

Na, azt mondom kis kotkodácsom.
Vigyázz, Pista ki ne rántson!
Legyen jó, fogadjon szót.
Akkor nem szórnak magára sót..

Na, figyelj te is kiskutyám.
Tyúkot te sem eszel komám.
Ez a szárnyas a jó barátunk.
Meg ne edd, mert megutálunk.

József Attila vagyok,
A szentségit, majd meg fagyok.
Három napja nem eszek,
de leszámolok veletek,

mert nem illik kocsikázni,
s csóró árán rongyot rázni.
Ezért verek írógépet,
s bámulom a Lenin képet.

Könnyű Ady módon írni,
jó gubáért jókat sírni,
Pulcsiba búj hogyha fázik,
bérkocsit hív hogyha ázik.

Csak az az igazságos bér,
ha megvan a napi kenyér,
de nagyon nagy akadály
az üres gyomor, éhes száj.

Fáj is nekem szívem tája
míg másnak jut libamájra.
Hát verem csak az írógépet,
s hizlalom a Szabad Népet.

Mesék, vár alján zöldell a rét.
Álomba ringatón még visszatér.
Vidáman játszanak,
Rúgják a port,
Labda repül, a szív zakatol.
Ezer virágos rét mind a tiétek,
Gyermeknapon álomvilágban éltek.
Átélem újra veled a gyermek világát,
Játszik a szélben a mesés világ.

Szerelem könnyei

Szerelmünk lélektüzén élek,
Mézillatú lelkünk harcán félek, hogy elégek.
Álmatlan hajnalokon hallgatunk csendet,
Álmaim aranyszínű hintaján folyton kereslek téged.

Hány ölelés és hány vitán őszültünk meg,
Szóváltásunk olykor éjjeli harcra ment.
Remegőn, megtörve elvérzik bennem az érzés,
És feltámad bennem újra a szerelemféltés.

Nem tudok már mást szeretni,
Hazugsággal mért kell nékünk élni.
Néked adtam a szívemet,
Veled élem le az életem.

Sóhajom hangján kétségbeesik a remény,
Földi életem kíntól szenvedőn még mit remél.
Ámor kitépte szívem, s én néked adtam,
Tündöklő életem ifjúságát terád hagytam.

Sötét vándor, csillagok alatt sétálok céltalan,
Lelkünk oltárán zokogok némán egymagam.
Hogyha majd nem kellek végleg tenéked,
Látogasd meg az elárvult sírhelyem.