Kaparj kutya, hogy megélj,
alázkodj meg a csontodért.
Nyald a talpát, ki neked lökte,
s lábával bele tiporta a földbe.
Hunyászkodj meg te gyáva féreg,
mert nálad azok is többet érnek.
Vén vagy te már az élethez is,
takarodj el, és ne itt nyüszíts.

Könyörögj Istenhez egy új ülepér',
mert abba rúg majd, kit felneveltél.
Lettél megalázott kivénhedt eb,
kinél a féreg is csak gerincesebb.
Új gazdák osztják most a koncot
nem tűrik a kivénhedt koloncot.
Az Ő vigyoruk felér zsebtől fülig,
még a spanyolviaszt is maguk szülik.

- Tiszteld jó Apád és szülő Anyád! -
Pofán köpik ez intés minden szavát.
A tíz parancsolatot semmibe véve,
a becsületszót kihányva szemétre,
tagadják elődeik kőbe vésett tanát,
sarkaiból forgatva ki, a hitnek szavát.
Mert arra büszkék, hogy a fejük üres;
minek a tudás, hisz kutyájuk is rühes.

Kaparj kutya, és csóváld a farkad:
eljött a jövőd, ahogy nem akartad.
Rágd a hústalan kiszáradt csontot,
örülj, hogy az új gazda fel nem koncolt.
Nem kell neked se ház se otthon,
ha nincs semmid, nincs aki kifosszon.
Hogy ugatni szeretnél néhanap?
Minek? Hisz szádban fog sincs, mi harap.

Kaparj kutya, ásd el a büszke múltat.
Kaparj csak, kaparj?
Míg újra beléd nem rúgnak!

Buda 2013. május 24

Feletted csak almafák ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt élted meg a múló holnapot.
Hitted, hogy jó helyre születtél,
mert szerettek, és te is szerettél.
S nőttek ágaid mint az évek,
elmondhattad: Én sohasem kérek.

Ám növekvéssel jár a törvény,
hogy a nagyokat vonzza az örvény.
És vad felhők markába zárva,
fölötted az ég, már lárva-sárga,
S fád ágait cibálja vihar,
setét gyűlölet már napot takar.
Harag, árulás, csalfa hangok,
ágaid törik a gaz bitangok.

Recsegve hajlik fádnak törzse
s világ démonai fogtak össze,
hogy széjjeltépjék cafatokra
gyümölcsét, mi magvaid hordozza.
S tűröd fájdalmad a magokért,
az eljövőkért, a holnapokért.
A vihar úgyis belefárad,
meg fogod védni egyetlen fádat.

Számtalan vihart túléltél már,
erőt adott hited, s az lett a vár.
Falai fáid körbe vették,
zsenge gyümölcseit dédelgették...
És nőttek a fák cseperedtek,
küzdelmed magvai megeredtek.
S az idő szállt, feledve sorsod,
fáid gyümölcsét, testedben hordod.

Fölötted almafáid ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt éled meg az elmúlt tegnapot.
S nőttek almáid, mint az évek,
elmondhatod:Többé már nem félek!
Vigyáztál hazádra, mint fádra,
s emelt fővel vársz az elmúlásra.

( Pest-Buda 2013. július 22.)

Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,
hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.
Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,
hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.

Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,
hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".
S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,
torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.

Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,
ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.
Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.
Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.

Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,
az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,
ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva
lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.

(Föld bolygó 2012. augusztus 12.)

***
Mindenféle hasonlóság keresése merő fikció.
Mindazonáltal a véletlen egyezésekért a szerző
nem vállalhat semminemű felelősséget!

Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.

Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.

Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.

Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.

Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.

Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.

Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.

Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.

Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.

Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.

Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!

Pest-Buda, 2013. február 8-10.