Magyarnak lenni…
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!

Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…

Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Lehetetlen. Suttogtam magamban,
hogy veled lehessek, hisz tudom:
a távolság, amely megbújik köztünk,
éket ver közénk, jól tudom.

Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,
s olyan vészesen nyikorog,
mintha kérlelne: nyiss már ki végre!
S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.

Én is úgy érzem magamat olykor,
amikor hozzád indulok,
szívem a torkomban dobog mindig,
míg a kilincset megfogom.

Ezernyi féltés, kétely van bennem,
pedig szeretlek és tudom,
te is éppen úgy szeretsz engem,
érzem a simításodon.

Mégis: annyira félszeg vagy néha.
Faggatnálak, de nem tudom,
hogy romboljam le azt a gátat,
mely elválaszt tőled, hisz tudom.

Benned is épp úgy ott van a tüske,
mely belülről szúr, és fáj nagyon,
amit másoktól kaptál egykor,
s nem tudsz már bízni, jól tudom.

Pedig amikor lázasan csókolsz,
érzem, mennyire akarod,
hogy melletted legyek minden éjjel,
s megadnál mindent, jól tudom.

Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!
s ha átölelsz, minden bánatom
messzire tűnik az esti széllel,
s rám száll a végtelen nyugalom.

Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.


Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.

Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.

Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.

Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.

Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.

A poéta vére az maga… olyan, mint a tenta
És azt az ócskapiaci kalamárisban tartja…
Ezt nem szív pumpálja, toll, hegyével veti papírra.

Gyertyafényben gyorsan elfárad öreg szemem,
Meg néha megyek én, pár falatot csak eszem…
Aztán újult erővel használom az eszem.

Megjátszom minden nap az íróember jó öreg srácot,
Közben folytonosan viselem, az életunt álarcot…
Összetört álmaim, már nem kérnek új életnek pácot…

A sötét tinta boldogságot szerez, ami a kalamárisban van,
Poéta leírhat mindent, álmodhat egy saját poéta világban.
Mosolyog is folyton a toll, mert ő írja papírra gondolatokat,
A poétának segít ezzel, hogy megvívja a gondolat harcokat!

Miközben leírom a gondolatomat, a lidércem ott setteng’ folyton,
Meg a kezem és tollam árnyékai itt vannak, figyelnek is állandón…

Mindig, egyszer csak megtestesül maga a nagy pillanat,
Verset öklend, ha nem írom… mint fuvallat, volt illanat…
A holdnak fénye, szinte jönne be, de lecsorog az ablakon,
Már hideg van kint, kabátban sem ülhettek már öreg balkonon…

(Leoninus)
A gyertyám fénye persze világit, a lángja lobogva ámít?
A boldogság bennem van, az nem ámít, így gyertyafény sem kábít!

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.