Fölépítettük már kicsi házikónkat,
Somogyi telepen láttuk eztet jónak.
Tápé, Szeged között, szőke Tisza partján,
A füzesek mellett, kinn a kertek alján.

Zöld pázsitos réten, tavasz mámorában,
Gyönyörködünk itten pacsirták dalában.
Még a nap is szebben világít e tájon.
Béke napja ragyog minden kicsi házon.

A szivünkben itt él a békesség vágya,
Ezért küzdünk, ha kell, életre-halálra,
A gyűlölet ide be ne tegye a lábát,
Kiverjük belőle azt a gonosz párát.

Munkálkodva itten békességben élünk,
Így kivánja ezt a Közművelődésünk,
Ebben a tudatban emelt fővel járunk,
S lelkesedve innen a jövőbe látunk . . .

1925.

A művészet iránt érzett
legkedvesebb tiszteletem jeléül.

Láttam Blaha Lujzát,
Budapesten láttam,
S hallottam énekét
Sok szinjátékban.

Alakitásai
S csengő, ékes szava;
Természetes gyöngy volt
Minden mozdulata.

És most a szegedi
Szinházi deszkákon
Mintha őt hallanám,
S Déri Rózsit látom.

Látim s hallom őtet,
Vidám kedélyével;
S természetes bájos
Elevenségével.

Déri Rózsi méltán
Blaha Lujza párja,
A szegedi szinház
Dalos pacsirtája.

Oh gyönyörrel játszó
Művésznő-asszonyom!
Fogadja emlékül
Üdvözlő szózatom.

Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.

Régen, nagyon régen bucsuztam el tőle,
Azóta még hirt se hallottam felőle.
Haj pedig beh sokat gondoltam reája,
Amióta megkezdődött életemnek
A kálváriája . . .

Sok-sok idő tünt le azóta mögöttem,
És ime, mit látok! - való ez, vagy álom? . . .
Az iskolánk, melybe egykor jártam én,
Csak romjait látom . . .

Fölmegyek, megállok a romok tetején,
Ahol egykor mi voltunk itt ezek helyén:
Én és társaim - itt voltak a padok,
Itt ültünk mi együtt, ahol ma már itten
Csak én magam vagyok . . .

A leányok padja itt volt átellenben,
Az ablakok mellett a fiukkal szemben;
S az ablakon által ki-ki nézegettünk
Az erdőre, rétre, hol tanulás után
Játszadozva mentünk.

Rég volt, hogy mi együtt játszadoztunk itten,
Azóta már nagyon megváltozott minden;
Itt e romok körül, régi tölgyek, nyárfák,
Kiirtva mind és helyüket már ujak,
Fiatalok állják . . .

S amott, ahol egykor halastó volt régen,
Magas füzek állnak ott az erdőszélen;
S a Szentjános-szobor a nagy változással,
Az is eltünt onnan, nem törődtek vele
Nem pótolták mással.

De én e romokat még el nem hagyhatom,
Jó tanítóm szavát vélem, hogy hallgatom;
Gyermekeim tanuljatok! - szólott eképp,
Amit itt tanultok, kinn az életben majd
Hasznát veszitek még . . .

Szólt és rámutatott egy könyvnek lapjára,
Ez vezet bennünket, a betü fáklyája! . . .
S e világnál én is elmondhatom bátran,
Sok küzdelmek, gáncsok között a helyemet
Mindenkor megálltam.

De még itt nem végződik az én életem,
Száguld a jövőbe, tova képzeletem;
S látom, miként halad ott egy uj nemzedék,
Ahol már a régi, ledült iskolának
Uj állja a helyét . . .

Kedves, jámbor olvasóm!
Hogy megsebzett az élet,
Abból tudomvan részed
Velem együtt mondhatom.

De ha gyógy írt venni mégysz,
Sajgó, vérző sebedre,
Végy jó könyvet kezedbe,
Ezzel helyes utra lépsz.

S ha forgatod lapjait,
Meggyógyítja bánatod,
Mert innen már láthatod
Egy szebb jövő napjait.

S kisérjen bár utadon
Gyűlölet vagy szeretet;
Célodhoz csak ez vezet
A legnagyobb hatalom . . .