Várok.
Talán haza kéne menni:
Mert nem jön senki, semmi.

Mégis mintha jönne ott:
Már látom az arcát, a szemét,
Találkozunk és folyik a beszéd,
Rózsás a kert és vidám az élet.

Várok.
Haza fogok vele majd menni.
(És nem jön senki, semmi.)

Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.

Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.

Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.

Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.

Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:

"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.

A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .

Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."

Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .

Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

A vén Tisza vallott nekem
Egy csendes holdas éjjen,
Hangot hozott a lágy szellő
S én ott álltam kevélyen
Egy csendes holdas éjjen.

Horkant a város messziről
Mordult a sok vak ablak
S a Tisza lágyan suttogott
Dala kélt minden habnak,
S mordult a sok vakablak

" Két karom lágyan átölel
Aludj, aludj el keblemen,
Sehol nem lesz ilyen álmod
Én eltakarlak csendesen,
Aludj, aludj el keblemen."

De aztán hajnal pirkadt fel,
És megkondult egy vén harang,
S én ott álltam Isten előtt.
Lekopva rólam pénz és rang,
És kongott a lélekharang.

A kertünkben eldugva
Isten tudja, hogy mióta,
Állt egy öreg, kedves, lombos,
Évszázados nagy diófa

E vén fának árnyékában
Ringott bölcsőm reggel este,
És e vén fa hűs árnyékát
Lelkem sokszor felkereste.

Egyik reggel felébredtem
Fejszecsapások zajára,
Felébredtem az öreg fa
Búcsúztató jajj szavára,

Az én öreg diófámat
Vágták, vágták fejszékkel,
S én ott álltam a sírjánál
Összetörve, sok emlékkel.

Másodéve arra jártam,
S láttam, hogy a vén fa sírján
Egy csemete nőtt ki újból
Kis levél is volt az ágán:

Mert az élőt, mert a nagyot
Kidönteni sosem lehet
Újra lesznek, újra nőnek
Élet adó zöld levelek,

Előbbinek sírhalmán
Újra fakad, újra éled,
Az a titkos szent valami
Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .