Egymagamban üldögélek
úgy taszít ez a kórházi ágy,
s meg se hallom félelmemben
a nővérke hívó szavát.

Oly sokat kibír az ember
bár belülről tombol talán,
magába fojtva minden érzést,
amíg fel őrli önmagát.

S mikor már nem bírja többé
bilincsként húzó terheit.
csak törölgeti két kezével
arcára hulló könnyeit.

Most félek csak, talán már késő!
Míg másokat foltoztam talán
észre sem vettem fölöttem
a vészjósló ,harsány károgást.

S most vajon aggódnak értem
kikért oly sokat tettem talán?
Réges- régen messze tűntek
s nem maradt, csak a kórházi ágy.

Minden mi belülről éget,
forrongó düh,és fájdalom,
nem tud már csitulni bennem,
s most önmagamat vádolom.

Minden jó, amiben hittem
most összeomlott hirtelen,
feltörve, őrjítő erővel,
s most önmagamat keresem.

Minden, mit feledni szeretnék
csapongva tör fel hirtelen,
ezernyi fájó édes emlék,
melytől még most is könnyezem.

S most mégis itt hagyok mindent,
bár feledni sosem tudom,
hisz sosem lesz többé ily csöndes,
meghitt és kedves otthonom.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki elcsitíthatná minden bánatod,
hidd el, megtenném százszor is ha kéred,
hiszen tehozzád száll minden sóhajom.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki összefoltozhatná tépett álmaid,
azt is megtenném, nem is kéne kérned,
hogy felébreszthessem régi vágyaid.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki feledtethetné a fájó tegnapot,
zúgó fergeteggel messzire söpörve,
hogy elszálljon vele minden bánatod.

S ha én lennék az egyetlen a földön
ki megváltoztathatná amit nem nem lehet,
nem pusztítana önző ,gonosz érdek,
s nem lennének ,csak boldog emberek.

Hiába ölelsz,hűvösek az esték
hidegebbek már a hajnalok,
hiába szólsz már oly szelíden hozzám,
érintésedtől szinte megfagyok.

Hiába próbálsz jóvátenni bármit,
feledni nem tudom ,bárhogy akarom,
megbocsájtottam minden egyes bűnöd,
de elfeledni már sohasem tudom.

Mellettem voltál tűző napsütésben,
hajadban láttam a sárguló kalászt,
két karodban a nyárfa ölelését,
mit elvitt egy viharos nyári délután.

Hirtelen jöttél mint egy nyári zápor,
s viharként tépted szét minden álmomat,
s most ,amikor már feledni tudnálak,
most tőlem szeretnéd holnapjaidat?

Menj vissza oda ,hol eddig boldog voltál,
hisz velem boldog már nem lehetsz soha!
Menj oda,hol még lágyabbak az esték,
nálam már nem vár csak hűvös éjszaka!

Emlékszel mikor gyermekek voltunk,
s együtt játszottunk minden délután?
Zsenge tengeriből babát készítettünk.
s ócska rongyokból varrtunk rá ruhát.

Emlékszel mikor mezítláb futkostunk,
fölkavarva a keskeny út porát?
Mályva levélből nyakláncot kötöttünk,
s szalmából fontál nekem koronát.

Emlékszel mikor eperfára másztunk,
s együtt varrosgattuk elszakadt ruhám?
Istenem,milyen boldogok is voltunk!
Az volt a legszebb emlékem talán.

Vajon hol vagy most,merre vitt a sorsod?
Eszedbe jutok még néha-néha tán?
Kívánom, legyél most is olyan boldog,
mint azon a nyáron,oly sok délután!