Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.

Puhán lépdelt a fű felett,
kertembe tündér érkezett.
Billegette kicsit szárnyát,
elűzte az éjnek árnyát.

Hajnal pírja festette be.
Madarak daloltak vele.
Öröm öntötte el szívem,
hálával telt meg a lelkem.

Igaz volt, vagy csak látomás?
Mindegy is, ez oly csodás.
Gyönyörű lett a reggelem,
jer hát, élvezd te is velem.

Amióta megláttalak,
elraboltad szívem.
Mindenem a tiéd lehet,
tiéd a szerelmem.

Kérlek, ne légy velem cudar,
ne felejts kedvesem.
Te legyél az, kit látok majd,
ha lehunyom szemem.

Ha vérrel írnám versemet,
lenne az élethez írt óda,
szenvedéllyel ízesítve,
s a bánat könnyeivel sózva.

Ha valaki iránt hálás vagyok,
mindenkit bele kell értenem.
Minden csókért köszönet jár,
Az összes szidást értékelem.

Amint e dombon álmélkodok,
csak egyre kérve fohászkodok:
Egy olaj fa csak úgy erősödik
ha minden széllel megküszködik.

Mellőzöttnek érzem ma magam.
Nem is hallja ma senki szavam.
Megfojt a magány sűrű köde.
Én csak úszok, sodródok vele.

Egy szó megtörhetné az átkot.
Letéphetné lélekemről a láncot.
A láncot, mely béklyójába veti,
bezárja, és el nem engedi.

Egyetlen szó, mely erre képes,
tőled jöhet, szeretlek édes.
Hogy te ki vagy, még nem is tudom.
Ősi rejtély vagy te angyalom.