Dideregnek a levelek
hűvös őszi szélben,
lassan peng az idő húrja
szerteszét tört fényben.

Álmodni készülnek a fák
gyűl alattuk avar,
fülükbe altatót susog
a tél tolta vihar.

Fa odvába mókus gyűjti
téli betevőjét,
csinosítja, kibéleli
puha menedékét.

Szarvas túrja avar alját
makkot szed a földről,
büszke fejét égnek veti
nem gondol jövőről.

Szeretem elnézni őket,
így őszi reggelen.
Csendes, puha látványukra
a lelkem megpihen.

Nekem olyan kedvesem szeme,
mint szomjazónak patak vize.
A menyországban érzem magam,
ha reám veti a napsugaram.

Nekem olyan édes mosolya,
mint fáradt vándornak nyoszolya.
Elvarázsol, mikor csak látom
nem lehetne ennél szebb álmom.

Nekem olyan az ölelése,
mint elveszett lélek reménye.
A boldogság hát itt van velem,
az ő szerelme ilyen nekem.

Eső esik, ki nem állom
esernyő a jóbarátom.
Béla a béka kesereg,
a fránya eső csepereg.

Arra gondolt Béla béka
lapulevél jó e célra.
Nekem ez így nagyon fura.
Hogyan lehet víziszonya?

Lábújhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.

Hideg volt, mint fagyos téli szél,
halál vont köré bús aurát.
Éreztem, ha most hozzám beszél,
megnyitja túlvilág kapuját.

Hangtalanul ment el mellettem,
szó nem hagyta el merev száját,
tudtam, ha rám néz hát elvesztem,
de a halál nem küldött számlát.

Elnyomó ölelésben élni
sohasem tudott e büszke nép.
Gyáva a süllyesztőben végzi,
lebegett felette a jövő kép.

Ifjak serege erőt merít
szeretett haza sóhajából.
Szívet hazaszeretet hevít,
nem hajol meg gyávaságból,

Döngő léptű idegen sereg
tapossa hazánk dús földjeit.
Szemben velük hazafi tömeg
vívja élet – halál harcait.

Ha összefog az egész ország,
hazaszeretet húz rá vértet.
Megtanulja az egész világ,
nem igázhatja le e népet.