A mű mikor terem
A kiállítóterem
Még csak nem is sejti
Mi fán terem
A jövedelem
Gyümölcse.

Szegény Vincent
Néha egy cent
Is jót tett
Volna vele
A jótett
De semmi kiállítás
Nem teremtett
Sem termet
Sem hajlandóság-tettet
Így szegénységben
Lett
Eltemetett.

Bezzeg Dalí
A vagány deli
Tudta
Hogy megteremti
Művészi profitját
És ezért is
Volt zseni.
Vagy picasso...
Aki cascó
Nélkül is biztosította
Hogy képei frankó
És sokáig időtálló
Legyen
Egyszerűen - perfectó.

Van aki korát
Hosszan megelőzi
Van aki csak mellőzi
Akad aki egyedien egyéni
És van aki
Saját korát
Sem tudja utolérni.

A naplemente utolsó
Sugarai közt
Zsong lélek-melegítőn
Az erdő illatos fái felől
Énekes madarak mágikus
Életvidám
Hívogató tavaszkoncertje
Belépőjegy elővétel nélkül.

Homályos pára felett
Hunyorgatva
Letekint pislákolón
Az est-hajnal csillaga
Szikraszemével,
S ha hallaná a zengő melódiát
Mámoros örömtől olvadva
A Földre lecsorogna.

A többszólamú remekmű
Ahogy az est elnehezedik
Csökkenő tempóval halkul
Végül elcsendesül
És a táj lassú szuszogással
Álomba szenderül.

Csillagos ég alatt susogva
Köszön az éjszaka
Rejtö felhők mögül
Kikacsintva
A telihold narancsos fénnyel
Titkokat rejt
Álmot dédelget
Ásító lelkek felett
Virraszt
Ahogy hosszú évezredek alatt.

Több szólamban suhog a szél
Ahogy a fák koronái közt mesél
Bogárnak madárnak,
És minden élő paránynak.
Távolból hozza a híreket
Ahonnan ered,
S az útról,
Amint ereje gyülemlett
Azúros ég alatt surran
Simogatón vagy vad erővel.
Az életről szól szépeket.
Manapság
Ki hallgatja ezeket?
Hűsít
Perzselően forró nap alatt.
Szétszórja az érett magvakat,
Mint jó gazda a vetnivalót.
Gondnok ő a felszín felett
Ahonnan belátja az egész teret.
Épít alkot fáradatlan.
Formát rendez akaratlan,
S bár olykor
Kíméletlennek tűnik tette,
Csak mesél,
És tanít a rendre.
Meghajol előtte tisztelettel
Fa , hegy , tenger.
A lég hajtóereje teli élettel.
A mozgás alapfeltétele
Létünk elementáris része.

Csillogva izzanak
Kacsingatva
Pislákoló-vonzón
Hűvös fehér-kék fénnyel
Ábránd melegséggel
Éjfél utáni
Tündöklő csillagok,
S közben álmodban
Oda osonok
Veled vagyok.

Minden éjjel
Ha álmatlanság
Gyötör éppen
Úgy hiszem
Mosolyoddal ragyog,
Ereszkedik fénye
Egy csillagnak
Fáradt szemembe.
Pupillám mögött
Ragyogva surran
Lelkembe
Még borús időben is.

Álmatlan éjjelen
Csillagképekben
Letekint rám
Évezredekkel
Lemaradt idő
Pillanata.

Fehér avar lesz a hópelyhekből szőtt terítő,
Én, majd, ha járok a puha hó selymen,
Lépésem zajtalan, puha, nesztelen.
Hópehelyből az avaron lesz fehér terítő.

Apró dombokat, torlaszokat épít szellő,
Hallgasd a végtelen, nem semmi üzenetét,
Milliónyi lélek várja, minden betűjét.
Fentről meg csak zúdul le a sötét hófelhő…

Kerti asztalunkon, hófehér a terítő,
Éjjel van, már fehér dunna borítja kertet,
A kemény hidegben látni a leheletet.
Fehér a föld, a rét, a csalitos, az erdő.

A tél jeges lehelete most a kertész,
Feltámad a szél, de ezt el nem fújja,
Házunk fala a hótorlaszt felfogja.
Nyáron erre gondolva, legott megáll ész.

Lassan úgy érzem, megállt a fehér idő,
Csillagok messze a felhők fölött ragyognak,
Lehet, erőlködnek, de minket nem láthatnak.
Talán, lesz még tavasz és jön a langy szellő…

Vecsés, 2013. január 13. – Kustra Ferenc József - Landi Krisztián „Havazás” c. verse ihletésével.