Elsompolygott évek
Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha „rossz fát tett a tűzre”,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán…)
Úgy nézek én is vissza – vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva…
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
nyomaszt bukások sokasága…
Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
Jaj, hiába! Minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József

Nem ígérem, hogy minden egyes álmom
hozzám fog szállni minden éjjelen,
hisz zúzott kövekből építettem újra
darabokra hullt régi életem.
Ezer összedőlt régi édes álom
rezegteti meg minden ízemet,
romjai közül nehéz szabadulni,
s ingatag híd, amin hozzád lépkedek.
Tudom, hogy szeretsz, de oly nehéz hinni,
hisz más is ígérte forrón, hogy szeret,
s elhittem néki. Pedig oly hitvány volt, hogy
egyetlen egy könnyet nem érdemelt.
Érzem, hogy szeretsz, és megadnál mindent,
de adj nekem időt, egy keveset,
amíg levetem hatalmas terhem,
amelytől lassan meggörnyedek.
Tudod: szeretlek. Csak annyira másképp.
Olyan félénken, oly félszegen,
s nem bírnám ki, hogy megtépett lelkem
újra csupasz, és sebes legyen.
Szeretlek. Tudod. És annyira mélyen,
hogy minden kis ízem beleremeg,
s nem kérek mást, csak sose engedj el,
akkor sem, mikor nehéz velem.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.

Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.

Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…

Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.

Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…

Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.

Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...

Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József