Kiskunság
1973

Suhog a szél száraz homokverése
Nem maradt semmi a nyárból

Igézet záporos szivárványa
Vízcseppek gyöngye: hajnali harmat
elenyészett már

Suhog a szél száraz homokverése
Szíjat hasít ostoros fákra

levelek rongyos kacagánya lobog
csattog, s száll az égig mint hajdani
csikósok karikása

Suhog a szél száraz homokverése
Szegénység soványka földje támad

veri a falut , veri a várost
Karcolja kövekre mint a gyémánt

s eleven testre, hogy futóhomok
s fájdalmát ,s riadalmát....

Ládák és polcok
Írta: Kovács István
Egy nagy ládában
cipeljük magunkkal a múltat.
Kidobni őket nem lehet,
életünk részei voltak.
Az emlékeket szelektálni
lehet, de feledni nem,
mert ott hátul a kis polcon,
minden- minden ott pihen.

A jelenünk?
Az egy kisebb láda.
Teteje soha nincs zárva,
Rendezkedünk mindig benne,
bár szinte hiába.
Mert a mát holnap át tesszük,
a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?
Egy kicsinyke doboz,
inkább csak egy zárt boríték.
Tervek vannak benne,
vágyak és titkok,
ezért ők a holnapok.

Reggelente,
ahogy nyílnak a borítékok,
lassan fogynak a holnapok,
rájövünk, már mi is múlt vagyunk.
És ha az utolsó láda is bezárul,
talán emlékei leszünk valakinek,
a polcon, ott, leghátul!

Kövek,kövek kőrengeteg
hol van a lelketek?
Szürke színbe burkolózva
szerelmem,rejtitek.
Vad víz mossa arcotok
szél veri az álmot,
Mutassátok merre menjek
hol a boldogságom.

Valahol lenn délen, távoli vidéken szörnyű szél tombolt.
Mocsaras lápvidék,- szárította vizét. Jó kis tájfun volt.
Végezte a dolgát, azután odébbállt. Elhaladt tova.
Őhozzá hasonló erejű pusztító nem volt még soha.
Irányt váltott néha, bement sok hajlékba. Kavarta a port.
Amit csak lehetett, lapátra tehetett, magával sodort.
Lápvidék gyümölcse, a mocsár szülötte apró barna mag.
Felkapta az örvény, a fizikatörvény. Sebesen haladt.
Ha a földbe hullna, virágba borulna, mi lenne vajon?
(Tessék kicsit várni, nincs esély leszállni. Innen folytatom.)
Sodródott hát tovább, messze hagyta honát- szél játékszere.
Légy tanúja annak: véletlenek vannak- épp házad fele.
Valahára végre a portád végébe becsapódhatott.
Gyökeret eresztett, növekedni kezdett, virágként hatott.
Létezni óhajtott, pár bimbót kihajtott. Hozott néhányat.
Mondom már fajtáját. A teremburáját, ne nyisd ki szádat.
A portád végében, trágyadomb szélében húsevő virág.
Ki ne menj a kertbe, ne jusson eszedbe, mert még nekedlát.
Husira éhesen nyújtózik kéjesen.- Oszt most mit egyek?
Hála ott a trágya, az enyészet ágya. Dőlnek a legyek.
A szirmai között hamar döglik a dög, sok felszívódik.
Hatékonyan bírja, több elpusztul mintha kend légyirtózik.
Nem maradt más hátra végre valahára; Kikeveredjek.
Valami csattanót, vers végére valót még rímbe szedjek.
Hopp! ott van egy birka, friss fazonra nyírva. Te műved, tudod.
Ez meg az én művem. Elolvastad hűen? Ugye lájkolod?
Közös birkánk éhes, fűlne az evéshez, és nem tagadja.
Előtte a virág, nyújtja felé szirmát. Jöhet! Bekapja.
(nem marad írmagja)

Keresgéltem égen földön,
Polcok mélyén, régi könyvben,
Hol találnék egy szép verset,
Hogy jó Anyám felköszöntsem.
Egyik vers sem illett rája,
Csalódottan félretettem.
Magam írom köszöntőmet,
Itt van a vers a szívemben.

Köszönöm a gyermekkorom,
Sok játékos, vidám évet.
Rózsakertben szaladgáltam,
Féltő szemed csak rám nézett.
Később lehulltak a rózsák,
Nehéz évek következtek.
Dúdolgatva varrogattál,
Kerested a kenyerünket.

Köszönöm az ifjúságom.
Mindig csak javam akartad.
Menyasszonyi fehér ruhám
Két kezeddel magad varrtad.
Aztán mikor kis unokád
Ott tipegett körülötted,
Fájó szivvel búcsút mondtunk,
A sors messze dobott minket.

Köszönöm a megértésed.
Szemrehányást sohsem mondtál.
Hol nevetve, néha sírva
Ezer levelet megírtál.
Közben, elszálltak az évek?
Daloltál vagy imádkoztál.
Eltemetted jó Apámat
Aztán, magadra maradtál.

Köszönöm, hogy közénk jöttél.
Elhagytad a szokott fészked.
Rózsaszínű kis házadat
A miénkkel felcserélted.
Népes család körülötted,
Nem lesz többé semmi gondod.
Hálás szivvel azt kivánjuk:
Száz évig élj, s legyél boldog!