Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Amikor megláttalak
már elindultunk az őszbe
nap sütött még,
délben világoskék volt
az ég
és este
fénylettek a csillagok
de az utak mellett
már szétfújt levelek
hevertek szerte
mert az akácok és a nyárfák
eldobálták mind
a lombjukat

Csókjaidban mégis
minden méz volt !
az éj egy darabja
leszakadt s nevetett .
Ujjaidban száz sebesült
tigris sikoltott
a levegőnk perzselt,zihált,
remegett
s szemedben lobogó
mélységek énekeltek

Azután
elmentél
és arcomra köveket
gurítottak az árnyak
Menekültem
de megtaláltak
Bárhogy lesz
Mégis, mégis várlak !

Lebontott kontyotok emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát
és a csodákat nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn,
felsebezve
kikötözve
májusi füvekre, fákra
szeles,
szerelmes
dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik fölittátok a szívemet,
s véremben szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató
dombra
Ti juj-hangúak , párás-szeműek !
s megszelídültek
akiknek hajában
megőszültek az ujjak elmaradt érintései
és a bánat
Ti, Félelmeimben megváltók s menedékek
ha kivetettek mind a házak
Őrzőim
ha nem vigyázz senki
hogyha össze kell már esni
a kéregetők görnyedt énekével kellene értetek
énekelni !
hogy visszatérjetek !
mert fölittátok a szívemet!
Ti anyáim ! szeretőim ! testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék
a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok
kitárt karotok
ölelésére várva
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek.

Két vers

1.

Füvekkel, fákkal mérem magam
Csak ezért nem vagyok hontalan
Csak ezért nem vagyok árva
Majd angyalok visznek a másvilágra

2.
Kellene már egy új szerelem
lánggal lobogó, fényes !
Bolond az aki hisz nekem
Vígyázz ! Meg ne égess !

Ha majdcsak az álmok
maradnak
s zörgő, rozsdabarna levelek
a fák alatt
akkor idézlek ,
lobbanó őszutói fények
sétányain
amikor megismertelek
már térdig jártunk
az őszben ,
mohó szám vágyott a szádra
az érintésedre ,
egy ziháló
suttogó kiáltásra, hogy ...még,még !
akkor még
testünk égett a forróságtól
akkor kettéhasadt tőled még az ég is
akkor még megolvadtak tőled
a kövek ,
?elmentél mégis
már csak öled göndör
rőzselángját őrzöm
az idegeimben
térj vissza !
kiálts fel ! érints meg !
kulcsolj gyönyörű tenyeredbe !