A természet mesteri szín orgiáját, szépséget látok,
Ez nagyon különleges látvány, nincsen csak ősszel… mit fájlok.
A múltamból is előhívok ilyen szép szín orgiákat,
Mintának, és sietek ugyanilyenné tenni a mákat!

Bárhol élsz is, veled van, ott él a múltad,
Voltál Te falevél, lengtél, de meguntad?
Múlt, kergetve üldöz amerre a jövőd?
Lesodort az ősz, növő múltad… üldöződ.
*
A kifakult múlt,
Tüllfüggöny mögött zokog.
Álom elmúlt, nincs!
*
Bámul lefelé a múltad, libabőrösen,
Csak remeg ott fent magas esőfellegekben.
Mese, hogy a múltunk nagyon szép és maga a szeretet,
De ott laknak az öregjeink, mind sokat emlegetett.
A múlt tudja, hogy tőle semmilyen visszaút nincsen,
De, ha belemerülök, talán vigaszt nyújt emlékem…

Az új napunk ha, megvirrad,
Kitárul, mint egy vádirat.
Lelked, ha üres és nem ismeri a múltad,
Sepri legalább út porát, mert ez az utad?

Rengeteget gyötrődök, nagy kín szaggatja a lelkemet,
A régen volt múltban, egész másnak képzeltem életet.
Megannyi szépet álmodtam, de közben életet,
A sors nélkülem, egy pillanat alatt… tönkretett.

Ha úgy érzed, fojtogat a múlttól való félelem,
Akkor vagy Te, aki a saját múltadtól védtelen.
Érdek szülötte a sok érvek, mint falon a régi képek,
Lelkedet lehet, hogy nagyon kitöltik a hiány-érzések?

Van rajtad valami, amire szüksége van a jövőnek?
A gyávaság börtönéből a hamis arcok előjönnek!
A múltam fehér, izzított acélként köröttem tekereg,
Kerítést döntenék, jéghegyet, de, mit akarok… gyermeteg.
*
Jelentős homály
Felfedése… tisztázás.
Fáklyalengetés.
*
Az összetört lélek aprócskára tört darabjai,
Az enyémek, örökre, én vagyok a sehonnai…
Itt már a szeretet, együttműködés nem tud adni.

A jövő ködében majd látni, hamis árnyak tűnnek föl,
A szívedet lenyúzza, és a véredet borzolja föl…

Ha, este a kertbe a csillagok bámulnak rám.
Látom, nincsenek is egymás mellett, csak úgy lazán…
Minket ilyenkor nagyon összeköt a múlt-magány.

Reggel, ha felébredek, hallom, vannak kis neszek,
Próbálom megfejteni, ettől aztán felkelek…
Minden fel is merül benne, mit hoznak reggelek.

Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.

Annyi minden felkavar
A belváros nyugtalan
Forgatagában, éjjeli bárok
Fényei, a villamos nyikorgása...

Mulatnak! Éjjeli szerenádok
Hangjai hatnak rám, csendes lelkemben
Kavarognak még a hajdani Budapest
Régi macskaköves utcái.

A Móricz Zsigmondi megálló,
Ponyvaregény, a könyvszekrények,
Gyertyák leégett csonkjai.
Az a pince még talán azóta is engem vár!

Az ottfelejtett álmok, éjszakai látomások
Hangjai visszhangoznak a múlton
Keresztül, és én a jelenben kapom el...
Sorokká formálom, ez egy régi álmom.

Mindig megihlet ez a város,
Lélekben Budapest utcáin járok...
Az éjszaka fényei ilyenkor a legszebbek,
Most is hív, látom már, felvette fényes ruháit.

Énekek, dalok szólnak, szerenádok
A szívekbe lopnak a jelenből a
Múltba áthaladó régi, szép emléket.
S én csak nézek, már értem a fényeket.

Amik megigéznek, a most gyönyörű
Pillanataiba átnyúl a jövő, s talán a
Képeken látjuk majd múltunkat és a
Jelenünk ép felvillanó fényeit.

Elkapjuk, s rútul vad élményeket
Temetünk el, mik ott voltak,
De igazán senkit meg nem hatottak.
Azok a régi emlékekbe temetve ottmaradtak.

A kavics hangja, hogy lábam alatt ropog,
Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog.
A kövek kemények, törik a talpamat,
Arcomba belevág az őszi fuvallat.
*
Arcba vág a szél,
Az elmúlásról mesél.
Mélyen hallgatok.
*
Gyertyákat gyújtok,
Azt hagyja, biztos érti…
Mégis elfújja…
*
Megyek egyedül, magányosan cammogok,
Kapaszkodnék, de nincsen semmi, mit fogok.
Kapkodom a levegőt, sőt megmarkolom,
Őszi szél szembefúj, magányos utamon.

Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József – írtam; versben és senrjúban.

A homály földereng a párásodó szemem előtt,
Így nem látom, mit válasszak régi emlékek között…
Vajon a remény él tovább, hosszan és jó bőszen?
Mit is reménykedek, fehéredő hajjal, őszen?

Sírnom kell, hogy rég' elvesztettelek benneteket,
Pedig emlékszem, nagyon szerettem lelketeket…
Most meg… jó régen itt laktok fakult sírkő alatt,
Én, látogatlak benneteket, bár idő haladt.

Itt vagyok a sírkertetekben, rendszeresen eljövők,
Veletek kapcsolatban én, minden -múlt- rosszat ellökök.
Minek emlékezzek a rosszra, ne féljetek... eljövök.

Nézem, a temető fölött is délcegen tarol a napfény,
A sírkövetekről, meg mi visszaverődik az ellenfény.
Épp, hogy látszik még, kőbe belevésett nevetek,
De én tudom melyikben laktok… húz a lelketek.

Még élek veletek a mindennapok emlékében,
És ez kavarog bennem, a mindennapok létében.
Tartják bennem lelket mindennapok szenvedésében.

Ma is körbejártam a fakult sírkövek között,
Letettem virágokat és használtam kötözőt…
Hazamegyek, mert a felhők rám-, meghozzák esőt…

Vecsés, 2017. január 3. – Kustra Ferenc József

Hideg kövek...
A föld súlyos teher!
Régen itt vagyunk.
Lángnyelvek rajzolnak
Arcunkra... komoly vonalakat!
Pislákoló, pici mécsesek ezrei
Nyitnak utat a sötét kőrengetegben.
Itt nyugodnak békében a lelkek.
Köztük a legfiatalabb
Most tért nyugovóra
A hidegben, sötét anyaföldben!
A novemberi szél süvölt az arcunkba.
Komoly gondolatok szállnak a magasba.