Trópusi éghajlatok vonzották.
Bágyadt, napsütött, sötét-bőrű fajok közé keveredett,
melyek harcosaival vadászni járt,
és némbereivel halt, kik csodálták
fehér-bőrű, sötét-hajú férfiasságát.
Durva cserépedényekből evett velük
idegen és egzotikus ételeket.
Ismerte a Nílust hol vizei még patakok voltak,
és a Hold Hegyei lábánál sátorban táborozott.

Sűrűbben lakott vidékeken
idegen városok utcáit járta
sáros-barna, és agyagból épített palotáival
és vakító-fehér falaival.
Érzéke volt idegen nyelvekre,
és beszélt tudósokkal és költőkkel
kiknek nyelvét megtanulta olvasni és beszélni,
és cifrán és diszesen írt könyveikből
merítette tudását e különös kultúrák
történelméről és tudásukról -
furcsa értekezettekben böngészett melyekből
megtudta hogy hogyan éltek és gondolkoztak.

Vakmerő, katona, felfedező és író,
ki ismerte Ázsiát, Afrikát, és Észak és Dél Amerikát
oly módon mint csak egy kíváncsi ember tud ismerni.
Végül is elvonult otthonába, és tollal és papírral
a dolgozó szobájában, érett éveit
fordítással és írással töltötte.
Egzotikus, erotikus és fantasztikus
elbeszélései könnyen folytak tollából:
Az Arab Éjszakák, az Illatosított Kert, és
a Káma Szútra sok sikert nyert
liberális és különc izlésű olvasói között.

De sajnos! Mikor Burton meghalt
Hetvennél egy évvel korábban,
felesége, Isabel, kinek szűk viktoriánus
erkölcse közbelépett, írásai javát
a tűzbe dobta. És mégis, férje
tiszteletére, együtt vannak eltemetve
egy beduin sátor-alakú sírban
melyet Isabel szeretettel maga tervezett -
egy illő pihenő hely oly embernek ki látta a világot,
és ki szabadon és korlátlanul rendelkezett.

Fáradt és csüggedt voltál,
a műhelyed teleszórva ötletekkel.

Balzac gipszből, tekintete délnyugat felé,
a Táncos agyagból egy nedves szövetbe burkolva.
Árnyék és fény,
de inkább a Pokol Kapuinak árnyalatai.
Gipsz, bronz, agyag és szépia -
egy fakuló, süllyedő estélynek vállalatai.

És akkor a múzsád hátulról támadott -
elragadta torkodat
hogy szemeid majdnem vérrel könnyeztek,
Egy hosszú pillanatig összefonódtatok.
E pillanat olyan volt mint egy való jelenet.

Most meg van örökítve - Musée Rodin, Paris -
A SZOBRÁSZ ÉS MÚZSÁJA -
sötét csiszolt bronzból öntve,
melyben egy álom és egy látomás
egybe vannak kötve.

Élet-meditáció, tankában…

Virágzó, hazug
Szavak, öröm-hintáznak.
Ember használja!
Mért virul a hazugság?
Hová tűnt az igazság?
*
Gyötrő változás?
Könnyítő-e áldozás?
Bűnbánat... segít?
Minden érték elveszett,
A káosz csak kedvezett.
*
Vétkeinkkel, sok
Tragédiát okozunk.
Visszaút nincsen.
Bűn, bűnt követ. Mért teszed?
Elveszel… használd eszed!
*
Harag végtelen
És mindent letaroló.
Bocsánat... luxus?
Tudsz szítani haragot?
Akkor kérj bocsánatot!
*
Könnye is csorog
Életnek, mindenségnek!
Gyilkosa: ember!
Sárba tiport szeretet,
Könnyel tölti szemeket.
*
Generációk
Elszakadva, csak vannak!
Emberiség vég?
Szerte-hullt nemzedékek,
Itt a vég... Menedéknek…

Vecsés, 2017. augusztus 31. – Szabadka, 2017. szeptember 24. – Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit. A versrész címe:”Minden érték elveszett”

Nézed magadat a tükörben, azonban lassan törik szét...
Tele vagy a múlttal, az emlékekkel, az lelket feszít szét.
Nézem, tükör hova lett és a múlt? Minek adni őszintét?

Tükör már összetört,
Nem is baj, úgyis hazudna.
Elveszett ifjúság.
*

(3 soros-zárttükrös)
Vannak belénk égett emlékek, azt ápoljuk,
Nézhetünk csúnyán, de homlokot nem ráncoljuk…
Vannak belénk égett emlékek, azt ápoljuk.

Múlt emléke kísér,
Elveszni őket ne hagyjad.
Egyetlen menedék.
*

Visszagondolsz és már nem éled újra, mi még életben tartott,
A tudatalattid, sokat eldugdos már, élet eddig tartott?
Már csak süketen sóhajtozol… A kaszás lelket szétrobbantott...

A múlt nem élhető,
Ám ha emlék nincs, élet sincs.
Fohász sem segít...Vég?


Vecsés, 2010. február 10. – Szabadka, 2018. február 10. -Kustra Ferenc- A verset én írtam, alá a HIAQ csokrot szerző- és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A csokor címe: „Egyetlen menedék”

Járom az utam, hegyek-völgyek, folyók vannak előttem,
Ijesztő a perspektíva… nem tudom, hogy honnan jöttem…
Fáradtan járok az utamon, most hegyek állnak előttem,
A túloldalán meg, gondolom ott lesz, síkos, lejtős völgyem.
Annak a mélysége nem vonz, mert lehet, hogy nadrágon lecsúszok,
És mire az aljára érek, ki tudja, lehet, hogy elkopok.
Rémisztő a hegy, a folyó, rémisztő a mély völgy,
Én hiába jajongok, az élet nem úri hölgy.

Lefelé csúszkálva, vagy felfelé is mehetek,
Bízok, valahol meglelem, honnan is eredek.
Megyek az utamon, még a folyó partja is meredek,
Mélysége meg rémisztő, de tudnom kell, honnan eredek...

Megmenekülni… élettől elmenekülni… de nincsen hova.
Lehetőség, az sincsen, de azt tudnom kell, megyek-e és hova?

Vecsés, 2014. november 3. – Kustra Ferenc József