Idő 
Értékelés 
Értékelés A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Sivatagnak homokszemcséi csak peregnek...
Itt-ott flikk-flakkos dűnék csak keletkezgetnek.
Tevekaraván évezredek óta jár arra,
Szél, homokkal néha, őket bizony betakarja
Az ottani kopárság, maga a hőség dölyfössége,
Itt a semminek a melegét, a vad szél hozza össze.
Kik itt laknak, főleg szép kék turbánt hordanak.
Hajnalban lélekfagyasztó hidegek vannak!
Nincs itt végzetes üresség, nincs lakatlanság,
Az élet nyomát felfedezni, nem badarság.
Azért itt, védekezni kell a homok viharától,
Reményt is meríthetünk egy oázis vigaszától...
Vecsés, 2016. november 25. – Kustra Ferenc József
Itt-ott flikk-flakkos dűnék csak keletkezgetnek.
Tevekaraván évezredek óta jár arra,
Szél, homokkal néha, őket bizony betakarja
Az ottani kopárság, maga a hőség dölyfössége,
Itt a semminek a melegét, a vad szél hozza össze.
Kik itt laknak, főleg szép kék turbánt hordanak.
Hajnalban lélekfagyasztó hidegek vannak!
Nincs itt végzetes üresség, nincs lakatlanság,
Az élet nyomát felfedezni, nem badarság.
Azért itt, védekezni kell a homok viharától,
Reményt is meríthetünk egy oázis vigaszától...
Vecsés, 2016. november 25. – Kustra Ferenc József
Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.
Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.
Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.
Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.
Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.
Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.
Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.
Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.
Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.
Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.
Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.
Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.
Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!
Kérdezzem, hogy hol nyílnak szép virágok?
Tudom, hogy vannak temetetlen sírok…
Menjek el és vegyek, ha nincs… termeljek én szép virágot?
Tudom, önön tébolyom kerüli körül a világot…
Kérdezzem, menjek-e én vadászni dzsinnekre?
Tudom, akkor vérfarkas rálép a lelkemre…
Menjek én el, de ne vadásszam a dzsinneket?
Tudom, önön tébolyom zárja le végeket…
Vecsés. 2012. augusztus 12. - Kustra Ferenc József
Tudom, hogy vannak temetetlen sírok…
Menjek el és vegyek, ha nincs… termeljek én szép virágot?
Tudom, önön tébolyom kerüli körül a világot…
Kérdezzem, menjek-e én vadászni dzsinnekre?
Tudom, akkor vérfarkas rálép a lelkemre…
Menjek én el, de ne vadásszam a dzsinneket?
Tudom, önön tébolyom zárja le végeket…
Vecsés. 2012. augusztus 12. - Kustra Ferenc József
Meditálok…
Csak állok a keresztútnál és nézelődök.
Várom a fényt, nézek föl… érdeklődök
De tekintetem a semmibe vész, az éterbe…
Hogyan jutok így előre… előre az életbe?
Nézek körbe és a szemembe égő vágyak…
Innen messze vannak a legelésző nyájak
És messze a szép, békés délibábos tájak…
Nekem a szépség, béke, délibábos vágyak.
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Elmennék oda hol talán kék az ég, zöld fű,
De melyik út vezet oda… minek vagyok nagyszívű?
Nézek és utakat látok… de igen rémisztő,
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Se fa, se fű, se élet jele, homoktenger közepe?
Se úszni nem tudok, se mellényem… le vele?
Látom még az úti táblákat is lebontották,
Nehogy lássak… a lelkem is kifosztották!
Mindebből látszik, hogy semmibe vesznek,
Ebből már tudom, céljuk… elveszejtenek.
Iránytűm nincs, egy tábla sem mutat utat,
Nem tudom, merre menjek… lesz sorsfordulat?
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Tudom, messze vannak szép, békés délibábos tájak…
Ha ott élnék, akkor tán’ bennem is lehetnének vágyak?
Vágyak, melyek nem maradnak azok, de teljesülnek
És a lelkem szárnyai, attól fölöttébb lelkesülnek…
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Pusztában nincs semmi, legyek tán’ madárijesztő?
Csak állok a keresztútnál, állok és nézelődők,
Jön-e még az életben valami, ami… talán előlök.
Vecsés, 2011. szeptember 11. – Kustra Ferenc József
Csak állok a keresztútnál és nézelődök.
Várom a fényt, nézek föl… érdeklődök
De tekintetem a semmibe vész, az éterbe…
Hogyan jutok így előre… előre az életbe?
Nézek körbe és a szemembe égő vágyak…
Innen messze vannak a legelésző nyájak
És messze a szép, békés délibábos tájak…
Nekem a szépség, béke, délibábos vágyak.
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Elmennék oda hol talán kék az ég, zöld fű,
De melyik út vezet oda… minek vagyok nagyszívű?
Nézek és utakat látok… de igen rémisztő,
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Se fa, se fű, se élet jele, homoktenger közepe?
Se úszni nem tudok, se mellényem… le vele?
Látom még az úti táblákat is lebontották,
Nehogy lássak… a lelkem is kifosztották!
Mindebből látszik, hogy semmibe vesznek,
Ebből már tudom, céljuk… elveszejtenek.
Iránytűm nincs, egy tábla sem mutat utat,
Nem tudom, merre menjek… lesz sorsfordulat?
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Tudom, messze vannak szép, békés délibábos tájak…
Ha ott élnék, akkor tán’ bennem is lehetnének vágyak?
Vágyak, melyek nem maradnak azok, de teljesülnek
És a lelkem szárnyai, attól fölöttébb lelkesülnek…
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Pusztában nincs semmi, legyek tán’ madárijesztő?
Csak állok a keresztútnál, állok és nézelődők,
Jön-e még az életben valami, ami… talán előlök.
Vecsés, 2011. szeptember 11. – Kustra Ferenc József
