Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!

Visszatérsz? Várom Petronella,
Tiéd testem-lelkem valója…
Visszatérted vágyom,
Megőriztél? Mákom…
Jőj megint szerelem-hajóba.

Visszatérnél? Együtt volna jó!
Kettőnknek von’ lélekfalazó.
Megint úgy vágynálak,
Megsimogatnálak…
Ez már ne legyen megtagadó.

Visszatérnél? Vágy…Petronella.
Lennénk egy pár… élet valója.
Igaz pár lehetnénk,
Jövőbe mehetnénk…
Légy Te, szerelem messiása…

Vecsés, 2021. november 21. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

Hull diólevél,
A tél tán’ ellensége…
Hajnali hűvös!

Levél hull, pereg,
Előző ősszel, hogy volt?
Hajnali hűvös!

Kemény valóság!
Levelet, szél sodorja!
Hajnali hűvös!

Napkorong még él,
De, leveleket szárít.
Hajnali hűvös!

Barátságtalan
Az őszi levélhullás…
Hajnali hűvös!

Levelek könnye
Télbe fagyva, igy kopog…
Hajnali hűvös!

Vecsés, 2015. november 21. - Kustra Ferenc József- írtam, eredeti Basó féle haiku csokorban.

Szeretetben van az áldás,
Éjsötétben fénylő lámpás.
Mint sugallat pillanattal,
Száll a lélek gondolattal.

Test az forma - hordja lelket
Míg beérik örök kezdet.
Ember fia sem halandó,
Mert a lelke maradandó.

Földi léttől elszakadva
Csillagösvény útja várja.
Isten fiával a mennyben
Létezik majd szeretetben.

Szeretetben van az áldás,
Világítson ez a lámpás.
Ha szívekben csírja fénylik,
Földi lét is szebbé érik.