Látás

Ahol jő, kit régen ohajtva lesek,
Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
De ha róllad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Szaglás

Irigylem kis virág állapotodat,
Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblére tetted,
S fűszeres lelkedet rá lehelletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szivembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Tapintás

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Órrom s szám izlése, csak veszteg ültél,
Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzodjatok víg szivemmel minden csepp vérek,
Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Ízlés

Kézfogás, órr, fűl, szem, mind elbujhattok,
Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
Betöltém szivemnek fő kivánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
Aki még nem érezhetett angyali étek,
Bóldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
Mennyei jó izlés! Forró csók valál.

Kívánság

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehellet! gyenge szorítás!
Melyekhez még kellett egy bóldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
Ti érzésim kivánsági, mi a hijjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
Életem rajtatok mennyekbe mégyen.

Végsője is szalad lihegve
Kiméráim régi sorának
S szökött katonákért most kapok
Bebocsáttatást a szivekbe.

Hát nem oly vad a sok vad álom?
Föloldozást kap szenvedőjük?
Jó szivek, hát, im, itt ťa költő
S mult álmai - én már utálom.

Valahová későn felértek,
Multam egy véres hegy csucsára,
Már csak multat és verset kaptok:
Egy idegen kacag felétek.

Örök lesz nem-találkozásunk,
Mert késtétek nyomom örökkön
S mert jajaimnak és magamnak
Halállal is más lesz a másunk.

Halál után is ki-kikelve
Lobogó új és új alakban
Előletek úgy rohanok majd,
Miként eddig: későn szivelve.

Jó szivek, ti cammogó nullák,
Kikkel be vágytam találkozni,
Óh, jaj; miként lettünk egymásnak
Örökké elvált csillag-hullák.

I.

Valamikor labdatéren
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.

Kövér könnyel, sóvár vággyal
Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Labdát vernek víg-feledten,
Csak úgy kussoltat a sors,
Mindig engem, mindig engem.

II.

Ni, most a labdatéren
Milyen gyorsak a fiúk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
ťFiacskám, meglátod majd,
Lesz egy nagy labdajáték
S ott te leszel a vezér,
Repülsz, miként a labda
S rikoltsz, mint egy víg rigó
S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod:
Így van ez jól, fiacskám.
Régi hét fiuk közül,
Íme, engem tartott meg
A fő-fő Labdaverő
S a többit szépen, ifjan
Kiverte a játékból.Ť
Igy szólnék utódomhoz.
De bár bejártam százszor
A régi labdateret,
Nem lelem, nem találom.
Talán más most a világ,
Nincs játékból kitudott
Csenevész, sárga fiú.
Pedig, nagy Labdaverő,
Én titkos, nagy Jehovám,
Úgy szeretném az ilyet
Mindet összegyüjteni
S egy vígságos játékban
Egy utolsót játszani.

Akihez szólott a legelső nóta:
Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka...
Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve
És nemsokára a más felesége...
Így van megírva pár rövidke sorba,
Mintha ez olyan természetes volna.
Az a reporter mit tudta, hogy ebbe'
Egy kész regény van végleg eltemetve,
Bevégzett regény, be nem végzett álom:
Zsóka volt az én első ideálom...

Megejt varázzsal édes, ifju emlék,
Mintha most ismét az a régi lennék,
Mintha még mindig könnyű vón' a nóta
Mintha még mindig hű lenne a Zsóka,
Mintha még mindig tudnék szőni álmot...
...Pedig meghaltak mind az ideálok...
Ahogy elhangzott az az első nóta;
Édes kis Zsókám, haldoklom azóta,
Reményem, álmom mind, mind semmivé lett,
Meghalt. Magával. Maga volt az Élet...

Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka,
Mást fog ölelni, másé lesz a csókja...
Óh, legyen boldog majd avval a mással,
Ölelje Magát olyan forró vággyal,
Ahogy én egykor átölelni vágytam,
Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban...
Haljon el most már minden emlék, nóta,
Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka...

Midőn még életet
Gondoltak benne a habok,
Elrablák tőle az
Utolsó deszka-darabot;
Midőn halottnak gondolák,
Nem adtak néki temetőt,
Kietlen partra hurcolák:
Temesse majd el ott a föld.
Féljétek Istent, emberek!
Szegény hajótörött kiált;
Adjatok néki enyhelyet,
Táplálékot, meleg ruhát.

Még tennap kincsei
Terhét emelte sok hajó,
Hol viselős vala
Milliókkal a millió:
És nem gazúl gyüjtött vagyon,
Özvegyek, árvák könnyei,
Hanem kitűrés, szorgalom
Veritékből lett gyöngyei.
Féljétek Istent, emberek!
Veszendő e világi jó;
A holnapig sem biztosít
Tömött szekrény, rakott hajó.

Még tennap azt hivé,
Kezében élte gyámola
S derülten int felé
A vénség biztos távola;
Hogy számadását megtevé,
Hiányos számra nem talált,
S ezen hitben nem rettegé
Ama nagy zérust, a halált.
Féljétek Istent, emberek!
Az élet számvetése csal:
Reménybukott szív halni vágy,
Koldús marad, meg mégse hal.