Erkölcs
Becsület
Tisztesség-
Volt, mikor
Csak szóval
Bombázták.
Mára a tiltott
Fegyvert is,
Jóváhagyták!

Ott...ahol....valahol
A masinéria ködben zakatol,
És fennhangon karattyol-
Az újrendnek itt az alkalom.

Leplezett viasz vigyor alatt
Nem látszik az alvadt
Vér- a fog éppen mibe harap.
Egymásnak - megemelt kalap.

Tisztséget betöltők
Tisztességesnek feltűntetők
Tisztelgéssel mutatják- a tűntetők,
Csak mihaszna rend-szer tűr-het-ők.

Tűntetést a tűntetők ellen -
Az a kitűntetett, érdemi szellem,
Mert az az igaz , s hiteles jellem-
Ami a kitűntetetteknek kellem.

A kapzsiság éhség -
Űrbéli fekete lyuk!
Több melyiküknek jut?
Nekik csak ez a kétség!

A köz-fontosítottaknak jár az érdem.!
Más-t nem is lehet - hozzájuk mérten,
Mert nincs másokban annyi vér-szem!
És a Rendnek nem fontosak!; - nem is kétlem.

Ott.....ahol.....több helyen valahol
A kapzsiságnak még nyílik alkalom,
Fontos, hogy az ön-vérszem vért nem látott!
Mert ott van a jámbornyáj - az, ki arra hivatott!

Hatalom, bíbor, bársony, dicsőség-
Van, hogy ez kijárt örökség!
Alapozatlanul semmi kétség -
A népnek ott marad a kötelesség!
Meg a tudat,
Hogy tapsolhatja az urat.

Dermedt fák ágaikkal kapkodnak
A szélben magatehetetlenül sodródó
Hópelyhek után.
Csak egy ölelésre,
Végül dideregve
A szeretet ráolvasztja
Csillogó gyémántként
A szerencséseket.

A tova táncolók olykor csoportosulva
Árnyékként megtelepszenek a törzs
Menedéksávjában, csillagokról álmodozva.

A holnap verőfényes melegében
Egylélekké olvad a csillám-ragyogás,
És álmuk a körforgásban beteljesedik.
Valahol majd könnyezve siratnak,
Valahol tapintatosan a tájra telepednek.
Valahol csillagfényt fürdetnek,
Egylelkükben szeretetben
Boldogság cseppjeikben.

Vízgyöngy csüng az ágról,
Hópehely múltról
Suttog a metamorfózis végtelen léte,
És az értetlen elme tudata
Megszakad
A gőg felsőbbrendűségében.

Ciklusokban ismétlődik
A véletlenszerü Értelem
E parányi, összetetten
Egyszerü megnyilvánulása.
A magyarázat sokrétü lehet
A hajtóerő felett, -
Az a Nagylélek szeretet.
Minden benne terjed.

Hópehely
Vagy univerzumok halmaza,
Mindenerő egy gondolat-
Az Egy eleme része minden;
Ha van is titok, égi rejtély
A természettel,
Hogy egy lehettél
Hálás legyél!

Jót adjál, és szeretetet;
Szebb lesz úgy a te életed
Is Istenben.
Mert miként a hópehely átalakul
Akaratlanul,
Ránk is vár a végtelen utazás.
Már felszálltunk -
Nincs kiszállás.

A metamorfózis körforgásában
A lélek kvarkja
Istenhez tapadva
Időtlenül jelen lesz mindenütt
A Természetben.

A jó kedved-
Valamikor jön;
Csak bekopog ,és ott van.
Van mikor keresed,
És nem tudod, hogy hol van.

Szó nélkül jön-megy,
Mint egy hullámvasút;
Lent és fent,-
Majd jön egy alagút.
Csak fény legyen a szélén,
Hullám, vas, út;

Az a biztos pont,
És az út végén
Nyertél haszont -
Újra bekopogó
Biztos mosolyt.

....és aztán
Ismét elmegy ,
De ne keresd!
Ha vissza jön,
Csak szeresd!
Lepel a búra,
Örvendezz újra!

Szárnyak nélkül szállnak
Színes, lufi-lelkű lények;
Már nem is sejtik odafentről
Milyen lent az élet.

Csak önmagukat látják
A nagy ürességben,
De a lufi biz kidurran
Fen a magas égben.

Darabokra hull az álom;
Lent lesz majd ravatalon,
De kik soha nem repültek
Kárörvendők mégse lesznek.

Lekerül így minden szálló,
Mert ide lent van a megváltó.
Végül - lufilelkük epekedve
Kapaszkodik a kilincsbe;

Szent Péterünk eresszél be!