Öregszek?

(Septolet csokor)
Időben, hogy
Ne maradjak le,
Mert fogy,
Üstöke kezembe!

Nyeregbe, seregbe?
Eszembe, fejembe?
Egekbe?
*

Rokonnak hinni?
Barátban bízni?
Testvértől kérni?

Munkahelyen komázni?
Hazafele kocsmázni?
Támadód anyázni?
Idegent benyálazni?
*

Vénülés, szélütés, enyhülés,
Repülés, fütyülés, meghűlés.

Öldöklés, lincselés, büntetés.
Sürgés,
Nyüzsgés,
Csipkés-ölelés,
Nagy nyögés?
*

(Senrjon)
Ezekre kén? felelet,
Üstökét fogni meddig lehet?
Nap felhő mögött.
*

(10 szavas)
Öregember is csak keresi válaszokat,
Vagy tudja, vagy hallat mordulásokat?
*

(3 soros-zárttükrös)
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről,
Ez ráadásul, nem egy rakás szén, amit gyorsan ki-köböl?
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről.

Időben lemaradni, akkor bizony sokból kimaradni,
De itt is van baj, hogy ember nem évelő? újra fakadni?
Visszakapni? Kitartani? Haladva, így-úgy megmaradni?

Vecsés, 2019. május 4. ? Kustra Ferenc József ? íródott: Alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Vénségemre felismerést tettem,
És már talán, kicsit bölcs is lettem.
Emberek sem nem szépek, se nem jók,
De, ha kell bárkivel jó-pofizok.

Minden nappal múlik az idő, életóra ketyeg,
Van homokórám is, abban a homok: pereg, pereg...
Már csak lassan zakatoló az életvonatom,
Az utazó homokóra... pereg monotonon.
*
Élet kezdődik,
Folytatódik, véget ér.
Sors? Élet maga!
*
Elindul élet,
És alakul valahogy.
Mindenható sors!
*
Élet megkezdve,
Folytatódik végéig…
Életünk… sorsunk!

Vecsés, 2014. december 2. – Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban, önéletrajzi írásként

Mindennap teszel valamit, jót és tán' rosszat,
Énekelsz a Fő úton, végig falu hosszat.
Szembe találkozol… jön a csorda hazafelé,
Téged visz a lábad… csak tovább, rétre kifelé.

De! Hiába menekülsz, csak beköszönt az éjszaka,
Holnap is csak érezni fogod… mit számít pénz szaga!
Én tudom, nem leled a helyed, éjjel sincs nyugalom,
Mert nappal olyan, amilyen a lét, a társadalom.

Nyugalmat lehet, hogy csak kint nyersz a temetőben,
Ott nem zavarnak, elmerenghetsz a Teremtőben.
Ott már nem kell küzdened a Sorsod ellen,
Már nem tőled fog függeni, hogy jövőben.

Te vagy ki énekelsz és meg akarod mutatni a világnak?!
Van ezzel egy nagy baj! Mi az mi manapság megfelel a mának?
Kis hazánkban nagy baj van, fiatal nemzedék nagyon bizonytalan,
De az idősebbek is ilyenek lettek, tennének, de hasztalan.

Aki bizonytalan, az megbízhatatlan,
Ráadásul még, senki sem halhatatlan!
Dilemma az élet, dilemma, mit teszel,
Dilemma a jövő, ha bármit is teszel.

Mit is teszel Te? Hajszolod a nem létező csodát?
Mész a saját fejed után? Hagyd el a betegszobát!
Tégy már valami valósat, igazat, építő jellegűt!
Nem vagy Te suta-buta… saját főből-észből eredetűt!

Jó lenne, ha Te döntenél, hidd el, más nem segít.
Van ki inkább fogát huzatja ki... a mindenit!
Állj már a sarkadra, így nem jutunk előre!
Tégy már magyar! Jusson a mi hazánk előbbre!

Történhet bármi, tudnod kell, merre van előre útja.
Én meg tudom rólad… belőled sokkal többre is futja!

Ha majd biztatást süvít a szélvihar a füledbe,
Akkor tégy is… és ne feltétlen, épp Te maradj csendbe…

Vecsés, 2013. szeptember 30. – Kustra Ferenc József- íródott: a „teszel az Hazáért?” kérdésköz-ben…

Vízióm a jövőről…

Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.

Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.

Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?

Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...

Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!

De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.

Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…

Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?

Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.

Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.

Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…

Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.

Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!

Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?

Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…

Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.

Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…

Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.

A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…

Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Benne a dac volt a pótutas…

(3 -szoros belső rímes, anaforás 3 soros-zárttükrös)
A dac lelketlen, mardossa az életutam falát,
A dac lelketlen, az úton jól kiélvezi magát…
A dac lelketlen, mardossa az életutam falát.
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Az életalagutam tele van viharcsattanással
És utána meg a sok-sok tört-egyenes villámlással…
Az életalagutam tele van viharcsattanással.

Nekem világít egy majdan, matt fekete, de sötétszürke fény,
Ennyi jutott a fénybeterítő életből… csak egy élőlény...
Nekem világít egy majdan, matt fekete, de sötétszürke fény.

Vecsés, 2016. február 02. –Kustra Ferenc József – íródott: a múltra való emlékezésként… ön-életrajzi írásban.