Miért van az, hogy az emberek nem látják
a csillagok fényét?
Kis tücsöknek hegedűjében rejtett
gyermekénekét,
miért nem hallják?
Anya miért nem szereti úgy gyermekét,
mint ahogy őt szerették?
Kósza gondolataim
nem érnek el még anyám házáig sem,
pedig már hétfő hajnal.
Így szeptember derekán
örülök a kis gyógyulásnak,
s az ezerízes éjszakának,
panaszkodva boldog vagyok.
Miért nem látják az ősz cifra palotáját?
Testvér sem keresi testvérét,
pedig az egy vérből való valóság
jogot formálhat a mának is.
Hisz tudatnak az legyen értelme,
majd létnek szépsége - nézd
a szeretet zászlót bontott!
S a világ pedig attól szép,
hogy mi vagyunk
benne.

Hetek óta függtem liánokká formálódott, kimondatlan szavaidon.
Mire elhagyták ajkaid, elszáradtak és lezuhantam.
Nem vagyunk mi pajkos gyermekek,
Csupán kiszáradt múmiái szép reményeinknek.
Szerelmem lassan eltűnik, ahogy parfümödet
Kifújja hajamból a józanító hajnali szél.

Érints meg valahol ott, hol
két bordám közt lelkem honol.
Érintsd meg a fájdalmat, a békét,
a bosszúvágyam, és annak végét.

Azt akarom, érezd, miként véred cseppje
ajkamról ingujjadra cseppen le.
Érezd, hogy érzeted vérez be,
az ész mondaná, de a szív cselekedne.

Érintsd meg nyakamon az ízed,
ott, hol a világom súlya pihen,
és kérlek, szólj, hogyha már sok
az, amit rólunk gondolnak mások.

Megosztanám az igát, hadd
vigyük ketten, ketten a világ ellen.
De oh, Istenem, csak add,
hogy hazudnom ne kelljen.

Belehazudlak az életembe, csak
érints ott, hol a vágyak vannak
eltemetve mélyen, és én majd
elhiszem, hogy mi egymásnak
vagyunk teremtve.

Mezítelen öböl nyugszik válladon,
forr benne egy lehulló könnycsepp,
és el kell hinned nekem, tudom
hogyan lehetne könnyebb
a holnap.

Szerelmet hazudik a szád, érzem
amint borban ázott leheleted belélegzem.
Üresen cseng a hang, árnyék színű sátor,
vihartépte lelked megpihenhet nálam, Ámor.

Édes álom, de jó, hogy vagy,
Oly jó, hogy álmomban velem vagy.
Az álom egy köztes lét,
Ahol elválaszthatatlan föld és az ég!
Álmomban együtt vagyunk,
E földi távolság álomban áthidalható.
Lelkem egy kiszáradt folyó,
Melyben Te vagy a gyógyírt hozó!
Testünk e földön egymástól távol él,
Míg az álomvilágban nincs idő és tér!
Itt újra meg újra egymásra találunk,
Lelkünk forró szomját így olthatjuk!
Édes álom, de jó, hogy vagy,
Oly jó, hogy álmomban Te nekem vagy!

Nem kérem,
hogy gyere.
Egyszer majd találkozunk
félúton
átutazóban valahová
mint két idegen
távoli rokon

a pusztaságban
ezen a közép-európai
szélességi fokon
ahol sivár az élet
és sok a nyomorúság
ahol mi vagyunk
a szegényebb
szegények

s csupa mulasztás
az életünk mert
hiába kérünk
könyörületet , ölelkezést
s feloldozást minden
eltűnik a messzeségben
a szigorú nincs-be

Az én fohászom:
Nap ragyogj értünk
éjszaka takarj be
szép asszonyom
fogadj a karjaidba
gyönyörű lábaid közé
az örökké valóságig
s szoríts magadhoz
ölelj meg