Ládák és polcok
Írta: Kovács István
Egy nagy ládában
cipeljük magunkkal a múltat.
Kidobni őket nem lehet,
életünk részei voltak.
Az emlékeket szelektálni
lehet, de feledni nem,
mert ott hátul a kis polcon,
minden- minden ott pihen.

A jelenünk?
Az egy kisebb láda.
Teteje soha nincs zárva,
Rendezkedünk mindig benne,
bár szinte hiába.
Mert a mát holnap át tesszük,
a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?
Egy kicsinyke doboz,
inkább csak egy zárt boríték.
Tervek vannak benne,
vágyak és titkok,
ezért ők a holnapok.

Reggelente,
ahogy nyílnak a borítékok,
lassan fogynak a holnapok,
rájövünk, már mi is múlt vagyunk.
És ha az utolsó láda is bezárul,
talán emlékei leszünk valakinek,
a polcon, ott, leghátul!

Ha Rád gondolok
Hallom zenélő hangodat
Szerelem és vágy
Kettőnkre vár
Érzelmek magukért beszélnek
Hozzád szorosan kötnek
Tudnod kell mennyire szeretlek

Egyedül az élet mit ér?
Nélküled végtelen üres az éj
Mint eltévedt hang
Keringek az éterben
Csak Rád vágyom az életben

Diófa alá kiülünk Veled
Körülleng bennünket
Lágy szellő, meleg
Hallgatom vidám kacagásod
Öröm látni vidám arcod

Fák, virágok rügyei
Öröm könnyeket ejtenek
Csupán azért mert vagy nekem
Jön Hozzád a cica
Kér Tőled egy simogatást
Cserébe kapsz tőle dorombolást


Kellemes szép nyári este
Gyertyát gyújtunk nevetve
Sokat vagyunk e fa alatt
Jobban esik itt a vacsora
Gyertya lángját
Bogarak szállják körül
Néha egy-egy a lángba röpül

Belekap a láng ég sisteregve
Hozzá sirató dalt tücsök zenél
Megzördül az avar
Sündisznó siet hamar
Kellemes csend van az udvaron
Nem győz le bennünket az unalom

Fenn a magasban szárnyalva
Kőröz a magasból szégyenkezve nézi
Odalent van e még számára fészek?
Csak menhely vagy menybemenetel!
Lent talán már az sincs
Harcba nem a Hazáért menne
Lejjebb már nem is süllyedhetne

Emeld fel a fejedet és nézz
Nézz körül tenni mit lehetne
Ajkunkról a szó,hogy Haza
Már nem lesz ki meri,és kimondhatja
Csonka kis országból mind kilép
Odakint rabszolgának áll,itt nincs lét
Csak volt valamikor a magyar merész

Elfogytunk nincs ki a Hazáért
Tenne és tenni merni kész
Inkább megalkuszunk a szolgasággal
Mint itthon azonosuljunk a gazsággal
Lehet már lassan sírni sem merünk
Elhagyjuk a Hazát, inkább menekülünk
Adnánk utolsó csepp vérünk ha tudnánk
Préda a Haza, érte könnyeket hullatánk

Szegény Magyarország,rég szárnya szegett
Kormányunknak kinek ellene tenni kéne
Tesznek inkább érte, legyen elesett
Fent a Nagy Házban vannak nagy lázban
Mesterkednek azon, az országból semmi
Még csak híre se maradjon a Hazából
Megélnének ők jól még kevesebből
Nem vérezne a Haza, számtalan sebből

Nem a vérük, mert nekik már nincsen
Kilopták mi volt, Hazánknak kincse
Degeszre tömnék zsebüket ha lehetne
Marakodnak azon mi a miénk volt
Maguk között felosztanák ha még lenne
Mit tesznek ők a Magyar honért?
Számunkra oly nemes otthonért
Miért ontották vérüket apáink régen
Szabadságért,hazáért, hogy életünk jobb légyen

Majd lettünk a világon a legnagyobb szégyen
Volt és vagyunk kik vérünket adnánk cseppig
Az ő vérükben már nem magyar rejlik
Unokákat ha ültetnek az ölükbe
Hogy mertnek majd nézni a szemükbe?
Elmondani, hogy merik majd nekik
Jutott az ország , koldusbotra miattuk
Szégyen nélkül, hogy mondja el nékik
Szivárvány miattuk, nem Magyar az égen

Tegnap sétáltunk a Duna partján
A vízbe kavicsokat dobáltam
Vize lefogyott egy kicsit
Beljebb került a mederbe
Partja viszont meghízott
Jócskán a meder felé húzott

Kedvesemnek kezét fogom
Jólesik,lehet kicsit szorítom
Beszívjuk a meleg Napot
Vele a napfényben sétálgatok
Beszédünk,kedvünk felszabadult
Hangot felkapja,víz tova viszi

Olykor jön egy hajó
Hullámokat fodrozza
Parthoz fehér tajtékkal sodorja
Partra érve kavicsokat megmossa
Köveket tisztára nyaldossa
Nevetve jókat beszélgetünk
Hajókról matrózok integetnek

Köszönnek,mi visszaintegetünk
Önfeledten nézzük a Duna tükrét
Míg rajta a hajók tova tűnnek
Mesélni kedve lenne az öreg Dunának
Szavait a folyás gyorsan sodorja
Élete során sírt, volt nevetett
Magyar nagyon belé szeretett

Tavaszi napfényben meg-megállva
Ölelő karokkal egymást csókkal áldva
Még nagy csend van az üdülő házakban
Mit a Duna part magasan övez
Parti fűz és nyár vár ránk
Vannak ki több évtizede itt áll már

Koruktól ráncos öreg kérge
Időnek múlását ha tehetné
Lehet mindent hosszan elmesélné
Megéltek már sokat,könnyeket
Csalódást,szerelmes csókokat
De láttak pusztító árvizet,és mást
Miről beszélni jobb nem lehet

Volt,hogy eltakarta a Napot
Fáradt embereknek hűst adott
Máskor kitért a Nap elől,hagyta
Melegét a napozóknak adta
Melegített vizet és homokot
Távolban látni híd szeli át a vizet
Magasan a folyó felett
Hajó alatta,hogy elférjen
Alacsonyabban csak a kéménye lehet

Nem vagyunk egyedül ki szereti
Duna partra kijön ki teheti
És látom,mi nekem is volt rég
Szép nagy, Komondor jön elém
Szelíd jószág ő senkit nem bánt
Néz szinte mondja,ne félj
Jó vagyok akár csak a gazdám
Ki őt pórázon vezeti
Velünk néhány kedves szót vált
Ritka már e kutya fajta
És ilyen nemes szívű gazda
Mindkettőből kevés van már
A Magyarba?.

Kellemes szép az idő
Sokat vagyunk idekint
Hold ránk örömmel tekint
Este ha csillagok kigyúlnak
Asztalunkon sorban
Gyertyák gyúlnak

Esténként a vacsora is
Szebb gyertya fénnyel
Nyári csillagsátor alatt
A vacsorák hosszúra nyúlnak
Tücsköknek nász tánca
Vígabb ,szebb ha aláfesti
Gyertyának remegő lángja

Tüzet gyújtva készül
Mi eddig volt a pácban
Fenséges jó vacsoránk
Mellé,hogy jobb legyen
Kerül szőlőnek érett leve

Közösen készítjük
A fenséges ételt
Közben egy-egy jó falatot
Egymás szájába adunk
Kellemes jó ízének
Csók lesz a pecsétje
Egymás mellett nézzük
A sok csillogó bolygót,

Idekint nem okoz gondot
Vajon tőlünk hány fény év?
Mely bolygónak látjuk fényét
Szeretjük a szép nyári estét
Jó így együtt kettecskén
Sokáig fent vagyunk
Mire aludni ballagunk