Mint egy kis király ültem a szánkón
melyet nagyanyám mererőltetésel húzta.
Enyhe pelyhek hullottak az égből
és a hó mint patyolatos fehér takaró
fedte be a keményre fagyott földet,

Ölemben tartottam egy barna papírban
burkolt csomagot, mert nagyanyám megkért
hogy szorosan tartva vigyázzak rá.
A falu szegényeihez voltunk útba, kiket
megsegített. Ilyen volt az én nagyanyám.

Az én nagyanyám egy áldott lélek volt
kit az Úristen már régen szívébe vette.
Hóviharban vagy kánikulában, az én
nagyanyám életében mindig akadt valaki
kit önmagánál fontosabbnak tekintette.

Eszedbe jut, ha felnézel az égre.
Eszedbe jut, ha éj fest feketére.
Felejted majd, ja távozol sötétbe.
Felejted majd, végleg és örökre.

Így, ha felnézel Isten kék egére.
Ha meredten nézel bele az éjbe.
Jusson eszedbe, mit kell másképp tenned.
Hogy szép pecséttel zárd le életed.

Egy vérző naplemente
kopár ágak mögött
és a téli szellő csipős
a szürke fasor között.

Egyedül sétálok
egy elhagyott tájban.
Rendelet szerint
takart orrom, szájam.

El vagyok zárkózva,
s ha ajtómon kilépek,
társak hiányában
magammal beszélek.

Megszűnt a múlt
és megszűnt a jövő.
Sőt e zord jelenben
eltűnik az idő.

Kiskertembe nyúl tévedt be.
Meg is jött gyorsan a kedve.
Kedve támadt falatozni.
Káposztából csipegetni.

Jaj, hogy mennyi finom falat.
Megtelik majd pici pocak.
Meg is indult gyorsan koma.
Előtte a nyúllakoma.

De Bodri kutyám sem volt rest.
Elűzte a buzgó fülest.
Most nem ehetett kedvére.
Mehet legelni a rétre.

E pár sor nem csak köszönet
évtizedes együttlétünkért,
melyben épp úgy megosztottuk
a jót mint a rosszat,
hol lábra segítettük egymást
ha bármelyikünk roskadt.

Már annyira összenőtünk
mint sziámi ikrek, és gyakran
már a gondolataink is azonos,
és amit átéltünk mindkettőnk
örök és megosztott dicsősége.

Íme két egyén mely egymásra talált
és közösen és bátran nézett szembe
egy viharos sorsnak akadályaival.
Íme két test mely összeidomult.
Íme két lélek mely egymáshoz simult.