Kopár hegy tövében sűrű tölgyfa erdő.
A természet ajándéka mind a kettő.
Hatalmas barlang van a hegy belsejében.
Egy csinos kis ház áll az erdő mélyében.

Szépen berendezve a hegy nagy barlangja.
A tágas lakosztályt az óriás lakja.
Az erdei kis ház virágokkal körbe.
Éppen most ebédel lakója a törpe.

Friss gomba az ebéd, amit maga szedett.
Erdei patakból ivott rá hűs vizet.
Aztán érett gyümölcs került a pocakba.
Közben a madarak énekét hallgatta.

Dél volt. Az óriás is épp megéhezett.
A hegy oldalából egy sziklát megevett.
Amikor jól lakott, ő is megszomjazott.
Vizet csavart pár nagy kőből, abból ivott.

Törpe és óriás jó barátok voltak.
Ha nem volt más dolguk, egymással játszottak.
Gyakran találkoztak, ha sétáltak éppen.
Az erdő és a hegy közötti kis réten.

Most, hogy az ebéden mindketten túl voltak,
Nem volt véletlen, hogy egymásba botlottak.
Köszön az óriás: Szia törpe, játszunk?
Válaszol a törpe: Szia, bújócskázzunk.

A törpe a hunyó, behunyja a szemét.
A nagy óriásnak elrejtőzni nehéz.
Gondolkozik kicsit, aztán lép vagy ötöt,
Csendesen leguggol a kopár hegy mögött.

Szétnéz a kis törpe, és már egyből sejti,
Óriás komáját merre kell keresni.
Mászni kezd sebesen a hegy tetejére.
Hosszú út ez neki, de felér estére.

A csúcsról ugrik az óriás vállára.
Egy fél napig tartott amíg megtalálta.
Pár lépés most csupán az erdei kunyhó.
Holnap délután az óriás a hunyó.

Másnap ebéd után újra találkoznak.
Ahogy megbeszélték, megint bújócskáznak.
Háttal az óriás,- elbújik a törpe.
Hogy hova- azt jó előre eldöntötte.

Indul az óriás keresni barátját.
Átnéz minden bokrot, átvizsgál minden fát.
A nagy kopár hegyet kétszer megkerüli.
Az agyafúrt törpét estig mégsem leli.

Nem zavarja már, hogy a játékban vesztett.
Vajon barátjának végleg nyoma veszett?
Aggódás terül el őszinte szívében.
Orráig is alig lát már a sötétben.

Rémülten felkiált: Törpe gyere elő.
Nem is kellett volna ekkora hangerő.
Remegett a törpe a nagy nevetéstől,
Mikor kimászott az óriás zsebéből.

Eztán mind a ketten egy nagyot nevettek.
Ahogy minden este, most is hazamentek.
Mint minden délután, holnap is játszanak.
Örökre igazi barátok maradnak.

A dal,mi szól
Meg vigasztaló
Nekem való zeneszó
Amely körül vesz
Akár egy percre,egy pillanatra
Ha az ég is szét szakadna
Nekem majd marad egy kincsem
Ami ott terem,s baj nincsen

Egy szó
Egy dallam
Egy fuvallat
Valami suttogja
Valami uj jő
Valami,valami ami elképesztő
Valami,ami meg hat,s vígasztal
Ez az amit úgy hívnak:
Zene

Ha,a zene szól
Az nekem jó
Mert a zene csak akkor jó
Ha,hangosan szól

S,egy dallam sutogja ujra
~Várj még,s meg lesz a csoda~
De hiába is maradnék
Valami nem hagy nyugodni

Dejó....dejó is lenne
Ha a világ gond nélküli lenne
De ez is csak egy ábránd
Mondom magamban,századszorra
De valami jő,és a bút el zavarja
De az álmokat nem zavarja
El kergeti mi rossz,s árt
Csak jót,s mi mást hagy reánk...

Leszek majd napfény ha arra vágysz éppen
s végigsimítom sápadt arcodat,
leszek szellő! Ha arra van szükséged
s felborzolom majd őszülő hajad.

Leszek majd angyal, s őrzöm az álmod
hogy ne zavarja meg semmi sem,
s lehetek csillag a késő esti égen
hogy rád világítsak csendesen.

Lehetek tűz, hogy felégessek mindent
mit nem akarsz többé látni sem,
s vöröslő lánggal perzselem széjjel
mi ártani próbál szüntelen.

Vagy lehetek zápor ,hogy eloltsak mindent
mi benned ég fájón szüntelen,
hűs cseppjeimmel elcsitítva
hogy ne fájjon többé semmi sem.

Olyan jó volt szeretni téged ,
bár tudom hogy hazudtál nekem ,
s mégis ,most is fülemben hallok
minden szót , mit suttogtál nekem .

Olyan jó volt szeretni téged,
bár tudtam :csak játszol velem ,
s mégis ,mégis oly boldog voltam
amíg te itt voltál velem .

Olyan nehéz feledni téged ,
akartam hinni hogy szeretsz !
Még ha nem is oly tisztán és szelíden ,
ahogyan téged én szerettelek .

Olyan nehéz elválni tőled !
Szívem még most is lázasan dobog ,
utánad vágyik oly szelíden ,
ahogy a reggel várja a napot .

Olyan nehéz !S most eltűnök mégis !
Ahogy a szellő a néma fák felett ,
nem hagyva hátra magam után semmit ,
csak megkopott ,sárgult emlékeimet .

Reggelente új hang ébreszt,
Turbékoló galambszó.
Szélnek ereszti a hangját,
Búgva, sírva hívja párját,
Házunktáján új lakó.

Rózsaszínű leánderfa
Illatozva bólogat.
Tetejébe galambfészek,
Kis gerlicék jaj de szépek
Mikor csőrük tátogat.

Galambmama körberöppen,
Kertünk mélyén otthona.
Zöld fű között magot látott,
Etetgeti a családot,
El nem menne máshova.

Párjával a fészket őrzik,
Növöget már a család.
A fiókák kirepülnek,
Barackágon csendben ülnek,
Várva várják a mamát.

Egyik reggel eső cseppen.
A kert őszbe szenderül.
Hová lett a galambcsalád?
Üres fészek, üres faág,
Elrepültek hűtlenül.

Az életben így van minden:
Ami kedves , ami szép,
Azt hisszük mienk örökké,
S eltűnik mint buborék.