Idő 
Értékelés 
Értékelés 1. LEJTŐN
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Éjfél után az újév lassan, tántorogva indul,
Sokat ivott, de megy már előre… így még csak vidul.
Még csak a járdán oson, dülöngélve, félve,
Majd’ előtűnik, egy sikátorból… egy évre.
De aztán meglátjuk a hóesésben
Ahogy magához tér a lámpafényben…
Reggel majd, mikor pirkad, üdvözli az első napot,
Jókívánságok miséjére felkérjük a papot.
Délután még tűnő napsütés volt a havas tájon,
Majdnem elhittem, hogy visszatekint, s jő… a nyár újból.
Zsebórám az időt, kéregként vési a tenyerembe,
Közeleg az éjfél, már csak percek… itt lesz óév vége.
Újkor, mint az ekevas, jó mélyre szánt... én öregszem…
Az indián táborban már én lennék az „Öregszem”.
Ha beköszönt az éjfél, a sok csillagszóró mindent beföd,
De bizony ezt, szépet mi nem látjuk, ha azt befedi a köd!
Az ablakból kinézve a fák fekete árnya meztelen,
A sok piás ember, örömünnepet ül, mulat fesztelen…
Gondolkozz! Nézz az újévbe, építs azt jövőre,
Történjék bármi… Te állj fel, így juthatsz előre!
Hagyj nyomot a világban, hisz megjön a perc, az utolsó,
Gondold végig utadat, hogy ne legyél a legutolsó…
Majd kimegyek az udvarra, suttogok kicsit a szélbe,
S amit akarok, talán eljut a mindenség kékjébe…
Vecsés, 2012. december 18. – Kustra Ferenc József
Sokat ivott, de megy már előre… így még csak vidul.
Még csak a járdán oson, dülöngélve, félve,
Majd’ előtűnik, egy sikátorból… egy évre.
De aztán meglátjuk a hóesésben
Ahogy magához tér a lámpafényben…
Reggel majd, mikor pirkad, üdvözli az első napot,
Jókívánságok miséjére felkérjük a papot.
Délután még tűnő napsütés volt a havas tájon,
Majdnem elhittem, hogy visszatekint, s jő… a nyár újból.
Zsebórám az időt, kéregként vési a tenyerembe,
Közeleg az éjfél, már csak percek… itt lesz óév vége.
Újkor, mint az ekevas, jó mélyre szánt... én öregszem…
Az indián táborban már én lennék az „Öregszem”.
Ha beköszönt az éjfél, a sok csillagszóró mindent beföd,
De bizony ezt, szépet mi nem látjuk, ha azt befedi a köd!
Az ablakból kinézve a fák fekete árnya meztelen,
A sok piás ember, örömünnepet ül, mulat fesztelen…
Gondolkozz! Nézz az újévbe, építs azt jövőre,
Történjék bármi… Te állj fel, így juthatsz előre!
Hagyj nyomot a világban, hisz megjön a perc, az utolsó,
Gondold végig utadat, hogy ne legyél a legutolsó…
Majd kimegyek az udvarra, suttogok kicsit a szélbe,
S amit akarok, talán eljut a mindenség kékjébe…
Vecsés, 2012. december 18. – Kustra Ferenc József
(3 soros-zárttükrös duó)
Jaj, de rossz manapság a világ, mert fölmelegedésben nincs hó,
Mikulás prémben, kapucniban, nem dicsekszik, hogy… de jó hahó…
Jaj, de rossz manapság a világ, mert fölmelegedésben nincs hó
Mikulásnak a szánja, nyikorog, de nem siklik,
Még meg is van rakva, ő meg nagyon erőlködik…
Mikulásnak a szánja, nyikorog, de nem siklik.
(tíz szavas)
Majd’ ’alsóra’ kell vetkezni, téli nyárban,
Majd jő Mikulás kisgatyában…
(Leoninus duó)
Mikulásnak mennie kéne, de nem engedi vastag prémje!
Persze, tudjuk… ilyen hőségbe nincs semmi más lehetősége,
Igy csatasorban állna jól nekivetkőzött, inkább gyürkőzött!
Levette bundát, kapucniját… izzadt lábáról, nemezcsizmát…
Igy má’ majdnem gatyába kezdte csomagolást hátizsákokba…
Nem volt rest, rakodott, de alig győzte a sok-sok vinni valót.
Imát mondott is a jó istenhez, csak három nap alatt, hogy ér el gyerekekhez,
De mikulás egy ötletgazda, elővette a gördeszkáját… élet gyertyája.
Sietett, sorba töltötte a hátizsákokat, fölvette meleg papucsokat!
(Bokorrímes)
Esze nem hagyta, mert tudta, hogy... igyekvés, mert rövid a három nap,
Utolsó mentségben, eszébe jutott barátja az otthoni pap...
Tudta a gördeszkát nem kell tankolni, meg jó, hogy nem is defektes.
Egy számít, a reá váró gyerekekhez kell érni, mi lényeges!
(senrjon)
Indult gördeszka vonat.
Földön húzottak hátizsákok.
Minden oly’ sáros…
(HIQ)
Gyerekek!
Fehér szakállas…
Már úton…
Vecsés, 2025. december 3. – Kustra Ferenc József
Jaj, de rossz manapság a világ, mert fölmelegedésben nincs hó,
Mikulás prémben, kapucniban, nem dicsekszik, hogy… de jó hahó…
Jaj, de rossz manapság a világ, mert fölmelegedésben nincs hó
Mikulásnak a szánja, nyikorog, de nem siklik,
Még meg is van rakva, ő meg nagyon erőlködik…
Mikulásnak a szánja, nyikorog, de nem siklik.
(tíz szavas)
Majd’ ’alsóra’ kell vetkezni, téli nyárban,
Majd jő Mikulás kisgatyában…
(Leoninus duó)
Mikulásnak mennie kéne, de nem engedi vastag prémje!
Persze, tudjuk… ilyen hőségbe nincs semmi más lehetősége,
Igy csatasorban állna jól nekivetkőzött, inkább gyürkőzött!
Levette bundát, kapucniját… izzadt lábáról, nemezcsizmát…
Igy má’ majdnem gatyába kezdte csomagolást hátizsákokba…
Nem volt rest, rakodott, de alig győzte a sok-sok vinni valót.
Imát mondott is a jó istenhez, csak három nap alatt, hogy ér el gyerekekhez,
De mikulás egy ötletgazda, elővette a gördeszkáját… élet gyertyája.
Sietett, sorba töltötte a hátizsákokat, fölvette meleg papucsokat!
(Bokorrímes)
Esze nem hagyta, mert tudta, hogy... igyekvés, mert rövid a három nap,
Utolsó mentségben, eszébe jutott barátja az otthoni pap...
Tudta a gördeszkát nem kell tankolni, meg jó, hogy nem is defektes.
Egy számít, a reá váró gyerekekhez kell érni, mi lényeges!
(senrjon)
Indult gördeszka vonat.
Földön húzottak hátizsákok.
Minden oly’ sáros…
(HIQ)
Gyerekek!
Fehér szakállas…
Már úton…
Vecsés, 2025. december 3. – Kustra Ferenc József
Ablaknál ülök a vonatomon, a többi hely üres, látom vakon…
A villanyoszlopok, mind elrohannak mellettem, szoruló torok…
Nem unatkozok, mert néha őzeket is látok, ó… kisasszonyok!
Bámuláson kívül semmit ne tevékenykedek, de örülök, hogy leledzek.
Már unalmas, mert csak a tájat nézhetem, igy telik lassan életem…
Végtelen az út, láttam máris lakott és romos tanyabokrokat is!
Kattog alattam a kerekem, összeérésnél -kat… -kat… nem defekt ez alattam…
Volt már néha utasom is, most hallottam, hogy valaki lehúzta a Wécét is!
Huh! De ki vagy és hogyan kerültél ide? Nézem az ajtót, ki léphet be!
Nos, a szerzőtársam nem hagyott egyedül, nem ülök tehetetlenül…
Mondta, akkor szállt föl, mikor a gőzmozdony vizet vett föl…
Addig itt marad velem, míg megint nem lesz mozdonyom… víz vételem…
Mondtad, hogy ne üljünk itt éltlen-szomjan,
Igy hoztál kácsa zsíros kenyeret, meg kávét termoszban.
Nos, akkor majd újra élem, hogy az élet kissé unalmas egyedül nékem.
Jön az újabb élet rész, ami biz’ monoton… ha egyedül ülök a vonaton.
Bizony ilyen az életem, a sorsom élet receptre ezt írta föl nékem…
**
Jó, hogy találkoztunk, s elővettem a kávés termoszunk,
Ittunk lassan kortyolva, néztük a tájat bámészkodva.
Veled maradok kettesben, amíg víz van a gőzösben.
Tankoláskor majd leszállok és szépen hazaballagok.
Vecsés, 2024. augusztus 5. – Siófok, 2025. szeptember 1. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva Írtuk 2 szerzősnek. Az utolsó 4 sor a poétatársam munkája! Művünket az ötletvers ihletésével írtuk.
A villanyoszlopok, mind elrohannak mellettem, szoruló torok…
Nem unatkozok, mert néha őzeket is látok, ó… kisasszonyok!
Bámuláson kívül semmit ne tevékenykedek, de örülök, hogy leledzek.
Már unalmas, mert csak a tájat nézhetem, igy telik lassan életem…
Végtelen az út, láttam máris lakott és romos tanyabokrokat is!
Kattog alattam a kerekem, összeérésnél -kat… -kat… nem defekt ez alattam…
Volt már néha utasom is, most hallottam, hogy valaki lehúzta a Wécét is!
Huh! De ki vagy és hogyan kerültél ide? Nézem az ajtót, ki léphet be!
Nos, a szerzőtársam nem hagyott egyedül, nem ülök tehetetlenül…
Mondta, akkor szállt föl, mikor a gőzmozdony vizet vett föl…
Addig itt marad velem, míg megint nem lesz mozdonyom… víz vételem…
Mondtad, hogy ne üljünk itt éltlen-szomjan,
Igy hoztál kácsa zsíros kenyeret, meg kávét termoszban.
Nos, akkor majd újra élem, hogy az élet kissé unalmas egyedül nékem.
Jön az újabb élet rész, ami biz’ monoton… ha egyedül ülök a vonaton.
Bizony ilyen az életem, a sorsom élet receptre ezt írta föl nékem…
**
Jó, hogy találkoztunk, s elővettem a kávés termoszunk,
Ittunk lassan kortyolva, néztük a tájat bámészkodva.
Veled maradok kettesben, amíg víz van a gőzösben.
Tankoláskor majd leszállok és szépen hazaballagok.
Vecsés, 2024. augusztus 5. – Siófok, 2025. szeptember 1. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva Írtuk 2 szerzősnek. Az utolsó 4 sor a poétatársam munkája! Művünket az ötletvers ihletésével írtuk.
Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.
Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.
Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.
Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.
Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.
Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.
Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.
Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.
Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.
Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.
Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.
