Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha ?rossz fát tett a tűzre?,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán?)
Úgy nézek én is vissza ? vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva?
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
sorakozik
bukások, hibák sokasága?

Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
jaj, hiába! minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.

Uram. Ha magamba nézek, látlak téged.
Csak rád gondol szívem, vágyom érintésed.
Vágyaimnak célja csak te vagy,
érints meg, s hadd lássam arcodat.

Uram. Csak veled teljes az életem.
Nélküled mit sem ér, ha szárnyal is az értelem.
Szellemem csak te benned lehet szabad,
vezess engem, hol éltet ad szavad.

Uram. Mikor anyám méhében formált szent kezed,
már tudtam én, ki vagy, s ki adhat életet.
De midőn, mint szikra, gyulladt bennem a tudat,
lábam egy másik útra lépett, melyet e világ mutat.

Uram. Akkor már nem ismerve téged,
bár szemem e csodás világba nézett.
Nem láttalak abban, mit kezed alkotott,
a tökéletest, ki mindennek életet adott.

Vakon s tudatlan, hajszolva mindent, mi élvezet, tévesztve célt,
nézve csak, mint világtalan, ki homályban él.
Nem látva meg csodás eged,
melyre szivárványívedet festette két kezed.

Méltatlan voltam és vagyok,
de szellemem te holtan nem hagyod,
Krisztusban utánam nyúlt féltőn két kezed,
letörve rólam minden láncot, mi megkötözte szívemet.
Ki anyám méhében még tudta, hogy ki az,
Ki magát kicsinnyé téve, szerelmes szóval hív ma is.
Teremtőm, Alkotóm, ki mindig igazán szeret,
s hogy ki vagyok én, azt is tudom már.
Megmentett gyermeked.

Kaposvár, 2020. július 19.

/A Cigány sorozatgyilkosságok
áldozatainak emlékére/

Dadognak a századok,
százezernyi békejobbomat leköpték.
Sírva kérdez a fiú, reccsen az ág.
Régi joggal a vonó rajtam hegedül.
Népemet bántó vicsorgó farkasok
fehérló fia nevében bántják.
Táltosok dobpergésében
évszázadok kínjai peregnek népem szemébe.
Kiherélt farkasok győznek, s fél a népem.
Ősi jóság helyett hóban fetrengő gonoszt
ijesztenek gyermekeink szemében.
Sírva kérdezném a boszorkányízű hajnaltól,
Istenem... de nem merem.
Könnyeket mos le az Idegen a lábamról,
sóhajtásom újra kérdez,
vérem gyönyörű vágyat érez.
Köszöntelek síró hegedűdön szóló
Imre nagyapám,
köszöntelek pörgős szoknyák táncán
Tinus nagyanyám.
Hány ördögízű század kíséri cigány utatok?
Imádkozom, aztalon mezei virág.
Hány angyalt ringat még ködös pirkadat?
Kutyák harapásai ördögöt csókolnak.
Ha remény volt most palotát épít.
Húsba szakadt hazugság igazul majd
gazul szül ostorszíj igazságot.
Lángol a ház gyermek sír anyja ölébe,
sátánnak szaga vigyáz rájuk.
Késhegyén ölni akaró bűn kiabál.
Hol vagy?
Segíts!
Ifjúszívekben élünk.
Ugye betakarsz, ha kérünk?

Hallgasd meg a szív szavát,
Figyeld meg az érzelmek tavát,
Olykor csendes, olykor viharzik,
De mindig szól hozzád.

Figyelj, figyelj, mert tanít,
És utat mutat.
Egy teljes világ lakik benne,
Isten, ember, angyal és ördög lakhelye.

Ha befelé tekintesz
Egy tükröt találsz.
Nézz bele,
Nézz a saját szemedbe!

Ha megteszed,
Csodára lelsz.
Meglátod, hogy egy örök fény,
Egy örökké izzó Nap lakik benned.

.
Budapest, 2020.03.20.

Napsütéses égbolt, örökzöld fenyvesek
Erdély földjén járunk, hol végtelen a szeretet
Mély forrás, ami oltja lelkünk gyötrő szomját
Lágyan hangolja szíved minden egyes húrját
Hargitai fecskemadár dalol sok szép szólamot
Az élet rögös múltjáról ezeréves dallamot
Rókák, medvék, őzek sűrű mélybe vágynak
A folyó csendes partján horgászok tanyáznak
Hegyek, völgyek, dombok, természeti kincsek
Megfáradt turul sebzett szárnya vérben
Népek harcán zajló viharos tengeren
Vasszékely áll és mutatja a jellemet.