Néha éjszakánként olyan másnak látom
az égen ragyogó apró csillagot,
régen apró kis lámpásként égve,
rám világított hosszú utamon.

Akkor még olyan szépnek tűnt minden.
Az öreg hold akkor úgy világított,
mintha vigyázna, hogy meg ne botoljak
az előttem fekvő sok kis kavicson.

Rögös utamon, míg hozzád siettem,
rám terítette feslett köpenyét,
halvány fényével megvilágítva
az utat, mely akkor vezetett feléd.

Úgy hittem néked, olyan boldog voltam,
tetőled vártam minden ölelést,
szívem is olyan hevesen dobbant,
pedig már tudtam: nem lehetsz enyém.

Azóta messzire szálltak az évek,
sűrű hajamra szürke köd szitál,
mégsem tudtalak soha elfeledni,
veled volt teljes nekem a világ.

Te voltál mindig minden reménységem,
tiéd volt szívemben minden dobbanás,
Hűvös éjjelen csak tehozzád vágytam
s tőled akartam minden éjszakát.

Most is te vagy az egyetlen a földön,
nélküled nem volt, és nem is lesz tavasz,
összeomlott már minden egyes álmom,
ha te nem jössz vissza, semmim sem marad..

Édes imádottam, Karola,
Lehetne nyakába, nyest stóla…
Vennék, bíz’ magának,
Mutatná lányának.
Lennénk boldog család csapata.

Szeressen, ne kéresse magát,
Jöjjön már hozzám, adja magát.
Tenyérben hordoznám,
Lelkét pátyolgatnám.
Szívem hableánya… hí’ magát.

Mondja nekem, édes Karola,
Elvált életét, mire húzza?
Tíz éve egyedül,
Mily’ lehetetlenül…
Csomózzuk életünk, Karola!

Vecsés, 2021. március 4. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

Kereslek téged minden percben,
agyamban minden gondolat,
tehozzád száll minden rezdüléssel
mely a szívemből felszakad.

Kereslek téged minden éjjel,
magamban látom arcodat,
simítanám, hisz úgy hiányzik
tetőled minden mozdulat.

Kutatnálak fáradt szememmel,
de nincs más, csak kopár kőfalak,
melynek sarkába sűrű hálót
szőtt a pók, amely ott maradt.

Keresnélek, és egyre hívlak,
de te nem hallod. Hol maradsz?
Miért nem küldesz csak egy hangot,
melyből megtudom merre vagy?

Tudod, hogy mennék egyetlen szóra,
mint egy száguldó gyorsvonat,
úgy fáj miattad bolond szívem.
S félek. Félek, hogy megszakad.

Hol van már az a kristálytiszta dallam,
amit még akkor dúdoltál nekem,
Amikor először kértél fel táncra,
s félénken fogtad a kezem?

Hol vannak azok a kristálytiszta hangok,
melyek oly szépen hangzottak nekem,
valahol eltűntek messze a térben,
már a hangod is olyan rekedt.

Hol van már az az őszinte érzés,
hová tűnt az a nagy szerelem?
Magával vitte az idő múlása?
Szinte már alig emlékezem.

Nincsen már szó, és elhalt a dallam,
a messzeségben már elveszett,
de az emlékét ma is úgy őrzöm
lelkemben, mint a kincseket.

Szerettelek. És oly forró tűzzel,
mit feledni nem tudok sosem,
pedig az óta ki tudja hol vagy?
Már senki sem fogja a kezem.

Ma már a lelkem annyira más lett,
nem vágyom rád, már messze vagy,
annyira szép volt, mit nékem ígértél,
de ígéret volt csak, üres szavak.

Messziről mégis azt kívánom néked,
találd meg majd a tiszta hangokat,
amely a tested, lelkedet átjárva
bűvös szavakkal utat mutat.

Találd meg azt az elmúlt boldogságot,
mi egykor valahol félbeszakadt,
s őrizz meg engem szíved mélyében,
mint emléket, amely tiszta maradt.

Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zártükrös)
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán,
Oszt’ így éli véges életét, a régi történésektől messze eltávolodván…
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán.

(Senrjon)
Kattog az életvekker,
Jelzi a múló másodpercet.
Idő fogyogat!
*
Idő-leállás nincsen,
Lélekhatások meg támadnak!
Lelki élmények.
*
Papírhollók feketék,
Lélekkattogás elő- mutat.
Van-e megbánás?
*

A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel,
A lét tudja mi történt, de mit kezdene vele, a rég lélektelennel?
A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel.

Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt,
Nem tűri a létében a lusta másodpercet, az oly' vehemens veszteglőt…
Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt.

A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,
De vajon mire, amikor a múlt, már földben begyökerezik…
A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,

Ki tudja, mit kell bánni?
Ólomlábú múlt, oly’ igényes.
Utólag okos.
*
Már öreg gondolatok
Még zakatolnak! Önemésztés.
Lélek skrupulus.
*
Kevés, lemondó lélek…
Önemésztés már az igazi.
Belebetegszik!
*

A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,
A lélek, ha túltenné magát, csodás lenne, nem rémtettség…
A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,

Vecsés, 2018. december 28. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. „Skrupulus” = aggódás, töprengés.