Vitorlás hajó volnék, de vitorlám szakadt
És szellő sem rezdült.
Szelném én a vizet, de bizony helyben maradt
Lelkem és megrendült.

Fölismerem, a vitorlások kora lejárt,
Ez hajó már nem sikk.
Szakadt gályák, lékkel küzdenek, sok-sok rabbal,
Izzadtságon siklik.

Globalizált fogyasztói társadalomba,
Evezni nem lehet.
Mert a nagyok, liberalizmus hívek hada
Fújja a vad szelet.

Elveszejtik végleg, értékőrző hagyományt,
Lekopaszítják a létet.
Összeveszejtik ősi, régi családokat,
Bizonytalanítsák létet.

Én ehhez már nem alkalmazkodok.
Én csak úgy a lét szélén surranok.
Társaimmal együtt elhamvadok,
Történelemből… kihullajtatok.

Vecsés, 2005. január 22. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Az utolsó emlék...

Az utolsó emlék, libbenő kabát,
az eltűnt bársonycsók ajkamon
ízlelt mámor, parázslik, hagyom,
míg lelked selymét kibontanád.

Kibontanád, ahogy szemem árnyait,
borítaná halkan suttogó szíved,
félve dobbanó, vérzik, engedem,
míg semmibe zuhannak álmaim.

Halott a csend,
amiben járok,
leomló falak közt
romok és átok,
sűrű por lepi
a régi utcát,
valaki cipel
egy kopott urnát.
Benne van a múlt,
a derűs emlékek,
elfeledett könnyek,
sajgó szenvedések.
Egy letűnt gyermekkor
csodás világa,
egy felnövekvő élet
naiv ábrándja,
benne van a jelen
szomorú világa,
s tán benne van
a remény is,
hogy nem éltünk hiába!
Éled majd egy új kor,
éled majd egy új világ,
nem lesznek romok,
nem lesznek sziklák.
Ahol már senki sem konok,
senki sem zokog,
s nem lesznek a porban
üres lábnyomok.
S félelem nélkül
járnak majd az utcán,
de valaki kezében
ott lesz kopott urnám.

Mint egy kar úgy óv a hegy.
Lent a táj sík, ám pár domb is van.
Hun, tót, dák, szláv nép él itt.
Dús a rét, és friss a víz.
Szép a völgy, és jó az íz.

Most itt nincs bús sors,
Old fel a bűnt, bajt mi bánt...
Nem lesz gát a múlt.

Áldd; mily szép e föld.
Hol jó szív, s tett van ott mind hont lel.
Nem kell a csel sem a per.
Itt mind csak nyer, nincs ki veszt.
Telt a kert, hol kéz nem rest.

Bár több nyelv szól itt,
De egy a sors mi ránk vár.
Nem hat ár e föld...

Ma már más szél fúj;
Ép ész kell, hisz kincs a társ-
Új tényt ír a kor.
Lásd a jelt, mert int a menny,
Vészt hoz a harc, s dúl a szenny.

Ne árts, és jót vess!
Egy az Úr és nem hagy el-
Út, s bölcs szer-e-tett!

(leoninus duó)
Rám, ha borong a fájó lelkem, a boldogságom sírján… pechem!
Majd eszembe jut, bár már olyan halvány, szép-szenvedő kisleány…
Szívembe érzem beszállnak a kínok, mint sötét hollószárnyak
S magát rám borulja, a szenvedésem vaksötét éjszakája…

(tíz szavas duó páros)
A lelkem fölött holló kering,
A múltból fájó emlék dereng.

A könnyem árnyán emlék lobban,
Szerelem halt meg csendben, titokban.
*
Míg rajtam csüng jeges felhőként ez a bánat nagyon nyomasztóként,
Keblemben nagyon fájó érzés föltámad, bús sejtelem… megérzés!
Haszontalan már minden könnyem, esdő sóhajtásom… minek maradásom?
Immár, sohasem éled föl többé, tört... elveszett boldogságom lett köddé.

Felhő száll rám, bánat űz,
A könnyem halk reményt fűz.

Már nem segít a sóhajom,
Múltból él a bús fájdalom.
*

Vecsés, 2022. június 4. – Siófok, 2025. július 4. Kustra Ferenc József- írtuk: kétszerzősnek, Szendrői Holozsnyay Cyirill(?) „ismeretlen” szerző „Ha elborong” c. verse romantikus átirata-ként. (Közzé tette: Toni: 2022.06.02.) A tíz szavasokat Gránicz Éva írta.