Szeretnék fűzértáncot járni
Bolondos bolond Májusban,
Szeretnék szépet, szépet látni
Pompázó kincses kincseket.

Szeretnék futni fürge lábbal
Zümmögő zöldes réteken,
Szeretnék csókolni csókos szájjal
Selymes szép sárga pamlagon.

Szeretnék mámorba merülni
Szívni ópiumos pipát,
Szeretnék mindent elkerülni
Minden igaz, nem álomcsudát.

Áll a csonkatorony, süt fölötte a nap,
A nap látta őtet valamikor régen,
Ezer év előtt még, s látta azt a népet,
Aki akkor műalkotást végzett rajta,
Nyolcszögletes körfalával.

S állt a torony sok századok viharával
Szemben, de az idő megrongálta őtet
S egy újabb nemzedék lebontotta félig,
És meghagyta régi műemléknek, s méltán
A jelenkor népeinek.

S most e csonkatorony példaképpen áll itt,
Beszél régi népről, s mulandóságról.
Süt fölötte a nap most is ugy, mint akkor . . .
És most ez a népség alkot új műveket
A jövendő századoknak.

S látja a nap mindig, ezt a dolgos népet,
Aki az elődök nyomán viszi tovább
Az élet menetét, s az emberi agynak
És a kéznek művét, bámulja a világ
S a nap, örök időkön át . . .

1925.

Megszivlelésül.

Ne legyetek olyan büszkék
Ti szép kerti virágok!
A mezei kis virágot
Ti még meg se látjátok!? . . .

Dús szirmotok ám csodálom,
Elismerem a szépet;
Mit ápolás himzett rátok,
Nem csupán a természet.

Őseitek ámbár régen
Kinn a pusztán születtek
S dolgos kezek melegágyba
Onnan hoztak titeket.

És megóvnak hideg ellen,
Enyhe sátrak lágy ölén
S korlát között szórja rátok
Sugarát a verőfény.

Hiába hát büzskeségtek,
Ti szép kerti virágok;
Gondozó lágy kezek nélkül
Ti parlagon volnátok . . .

De mi álljuk a rút időt,
Ha tör zúgva ellenünk;
Szembe nézünk,, s vihar után
Ragyog a nap felettünk . . .

Valentini János festményéhez.

Szalmaágyon fekszik a lány félkönyéken,
Barna szép feje nyugszik a tenyéren.
De szemei nem nyugszanak; az ágy végén
Ott révedeznek egy ifju hangszerén.

Féloldalt ül az ágy végén a legényke;
Ám az nem baj, hogy rongyos a kabátja,
De a szive és szemei tiszta fénybe
Föllángolnak ahogy a leányt látja.

S féloldalról amint nézi mosolyogva
A leány figyelő arcát, keblét, nyakát;
Ujjaival a gordonkát fölhangolja
S adja lágyan epedő szivük dalát.

Hol a müvészet és önzetlen szerelem
Árasztja el a szép ifju sziveket,
Itt a kis szobán át süt a nap melegen
És reájuk egy ujvilág fölnevet . . .

Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.