Alkonyi fényben fürdik az erdő,
Harmat ezüstje pírba rezeg.
Elhal az élet . . . Messze a lengő
Lombokon édes énekesek.

Ott, hol az alkony bíboros árnya
Erdei szélen pázsitot ér:
Álmom alakja kél a homályba,
Karja kitárul, ajka beszél.

Vágy a szemében . . . integet . . .arcán
Pír szalad át . . . a hangja remeg . . .
"Én vagyok álmod, jöjj ide hozzám,
Nyújtsd ide ajkad, add a kezed . . ."

Két karom én is esdve kitárom,
Futna a lábam nyílegyenest -
De szakadék áll, szegve futásom,
Téged elérnem, jaj, nem ereszt.

"Hát csak a szíved nyújtsd ide által,
Illan az élet, éje közel,
Lengve nyomomban éjszaka járdal
És beterít majd, árnya föd el . . .

S gyászlobóként jönnek az árnyak
És betakarják hóalakod . . .
Tűnik a sugár, est köde árad,
Zúgnak a szélben éji dalok.

Könnyeid égnek át a homályon,
Két karom esdve, vágyva kitárom -
Közbül a mélység, - nem mehetek.

S míg keseregve búg a beszédünk,
Sírva szívünknek sóhaja kél:
Holt-haloványan árnyba enyészünk,
Gyásztakaróként föd be az éj.

Egy öreg kert. Az este árnya
A lombos utak közé be-be tér,
És mintha régi álmok lelke szállna
Oda, hová a lámpa fénye ér.

A méla utak között néha
Egy-egy kósza emlék elhalad,
S hogy kondul a reggeli harang,
Tünnek az árnyak, s egy kert marad,

Hová az este árnya be-be tér,
Oda, hová a lámpa fénye ér . . .

Te alszol. Nem bánt durva pribék,
Fejed, kebled körül hópihék,
S lepkék, tarka virágok álma
Mintha mind-mind melletted szállna.

Te alszol. Túl vagy minden harcon,
Tán koldus vagy az utcasarkon,
Tán király vagy, s köszönt az úr is:
Mindegy hiszen csak álmodsz úgyis.

Tán alszol. Én őrízem álmod
Míg te másutt jársz, én rád várok,
Hogy ébredh! De jaj, fogsz ébredni még?
. . . Fejed, kebled körül hópihék . . .

Valami nagy csínytett után
Megvertem vidám kiskutyám.

Rámnézett mint síró gyerek,
De hűek ezek a szemek.

Szinte mondta: ne bánts többé
Veled leszek mindörökké.

Most már öreg. Sok év után
Mintha nem nézne már úgy rám.

Úgy néz, mint beteg emberek:
De hűek ezek a szemek.

Szegény kis gyerek,
Futott az úton, elesett.
Piszkos lett tiszta új ruhája,
Sírásra görbedt kicsi szája.

Egy öreg néni,
Nem bírta a sírót nézni,
Odament hozzá, s mosolyogva
A piszkos ruhát leporolta.

Szegény kis gyerek,
Vidáman felé nevetett
S aki búsan pityergett nem rég
A nénire nyújtotta nyelvét.