Hosszú, hosszú távollét után érkezem haza. Alig négyéves kislányom megismer. Szeplős pisze orra, ragyogó kék szeme, gyönyörű kis arca, rám nevet, s mondja: Apa szia. Feledhetetlen szép pillanat.

Nagyon jó volt boldognak lenni,
Volt értelme élni, remélni,
Most meg üres minden,
Unalmas, fájó, boldogtalan.

Csak soha ne jutnál az eszembe,
A csókod íze se lenne
Emlékeim gyöngyszeme,
Nem tehetek róla, szenvedek.

El kellene mennem innen,
Messzire, ahol senki sem ismer
És lesz talán aki igazán szeretne
Talán nekem is jobb lenne.

Elment a hajó
És én itt maradtam,
Vérző szívemet,
Kendőmmel takargattam.

Vissza sem néztél rám,
Nem is integettél,
Azt sem mondtad,
Hogy egyszer vissza jössz-e még?

Nem baj, ha nem jössz.
Majd csak szeret más,
Aki nem lesz hűtlen,
Kőszívű, csalárd.

Kőszikla a szíved,
Nem is gondolsz másra,
Csak saját fejed után mégy,
Nincs szükséged boldogságra!

Nem baj, hogy ha rám sem nézel,
Az sem baj, ha nem szeretsz,
Lesz majd, aki nem szeret Téged
Majd megtudod milyen lesz!

Úgy fog fájni a szíved,
Hogy azt hiszed majd belehalsz,
Ne félj nem fogsz belehalni,
Csak amig élsz szenvedsz majd.

Ahogyan én is szenvedtem,
Hűtlen, hazug szavaidért,
De azért azt,ugye tudod,
Hogy visszajár a kölcsönkenyér...

Édes az emlék,
Keserű a bánat,
Amit régóta érzek,
Úgy mennék utánad.

Miért hallgatsz másra,
Mért nem a szívedre,
Ami hozzám húz,
Érzem én ne feledd el!

Milyen boldog és őrült
Volt utolsó napunk,
Mikor nálam voltál,
Ugye jól tudod?

Azután jött a villám
És közénk csapott,
Azóta mindennek vége,
Nem látlak, hallak sehol.