Hétköznapi pszichológia…

(Bokorrímesben)
Van, hol lassabban múlik az idő, van, hol jól "latoltan"…
Van, amikor nem telik az idő, de van elhantoltan…
Van úgy, hogy rohan, az idő, és nem is összehangoltan…

(Közbeni változások: önrímben)
Hajnalban, bársonyos még a sötétség és ő az ég ura!
Aztán hirtelen felkel a nap, és a fény lesz, ég főura!
A bársonyos sötétség, már loholva visszaszól: este ismét ő lesz az ég ura…
Az immár reggeli napfény, szeretettel csak körülnéz, mert ő lett az ég főura!

(Senrjon csokor)
Az idő csak megy, halad,
Reá szükség, mindig nagy akad!
De, ez elsiklik…
*
Az idő bársonyosban
Sem áll meg, monotonon halad!
De, fel sem tűnik!
*
Az idő hajnalfényben
Is rohanva csoszog előre!
De, észrevétlen.
*
Az idő napközben is
Csak folyik a homokórában.
De, még le is jár…
*
Az idő nem tiszteli
Természetet, meg az embert sem.
De, halált igen!
*
Az idő, csak halállal
Nem bír el, útja ott megszűnik!
Az idő után?
*

(3 soros-zárttükrös)
Az idő, maga a lét, láthatatlan pillantok tömkelege,
Sok picinyi történés lesz, mi egyberagadtak egyvelege…
Az idő, maga a lét, láthatatlan pillantok tömkelege.

Vecsés, 2020. december 25. – Kustra Ferenc József – íródott; versben.

Meghívást kapott pelikán,
egy szép vasárnap délután.
Hivatalos lett ő mára,
egy jó kis hallakomára.

Üres kézzel nem mehetek.
Ajándékot, most mit vigyek?
Hallakoma lesz ma este.
Biztos halat hoz a medve.

Nem vihetek én is halat.
Sok lesz az, mind megmarad.
Hát fogott gyorsan egy békát,
mégsem vihetek én répát.

Tó partján volt a lakoma.
Össze is gyűlt ott sok koma.
Nyuszika egy répát hozott,
medve koma mézes csuprot.

Süni hozott egy almát is,
ő azt szerette amúgy is.
Volt holló hozta mazsola.
Hogy lesz ebből hallakoma?

Árnyas terasz alatt, fon a lány.
Mi járhat fejében, az csak talány.
Most kósza szálak eggyé válnak.
Kéz, és láb ősi ritmust járnak.

Mint misztérium, olybá tűnik.
Az idő sodra tán megszűnik.
Egy varázslatos pillanatra,
visszafelé forog a rokka.

Eszébe jut egy vidám tavasz.
Mikor még fényes volt a terasz.
Kedvese járt rajta peckesen,
és rá mosolygott kedvesen.

Ma messze van tőle a párja.
Távoli harcmezöket járja.
Vitézül harcol a hazáért.
Mit meg nem adna csókjáért.

A fehér plafon közömbös,
A bölcső meg rideg, merev.
Hangok ütköznek a csendben,
De a porcelán nem sérül meg.

A két kis szem vágyakozik,
És a kék szemekkel szembe néz,
A szemüveg fénye meg-megcsillan,
De nem mozdul a felnőtt kéz.

A gyerek sírás nem hallatszik
És a dajkálás elmarad,
A falióra tompán ketyeg,
Az idő szívtelenül halad.

Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.