Szőlő hegyen venyigéztem,
Előbb nyírtam, aztán szedtem.
Markomban az olló nyele,
Vér buggyant a tenyerembe.

Fújt a szél, a nap ragyogott,
Kilógattam a kabátot.
A sorok fogytak szépen lassan,
Estére már kész is voltam.

Lábam sajgott a cipőben,
Komótosan haza értem.
A lezser napok bosszút álltak,
Izomlázzal adomáztak.

Idő foszlányai függnek a falon.
Múlt-töredékek, gesztusok
Fakulnak az őrzött papíron.
Tanúi naponta egy valóság
Halványuló tényfeltárásának
Személyre szabottan.

Érzést szül az emlékezet.
Átszivárog az elveszettből
A megélés jelenébe
Fénysebesen
Settenkedve,
Hogy meglegyen a kedve
Kinek tekintete
A Volt kacsintását megleste,
És varázsol mosolyt, hangulatot,
Álmot szövő pillanatot.

Tenyeremből iszom mosolyod
Harmat-cseppjének édes ízét.
Csak nekem fontos
Most
Ez az együttlét.

A papírillat felidézi
Az elmúlás tengerét,
A száguldó Idő kerekét,
Lelkünk végtelenjét,
A viszontlátás reményét.

Fotonjaid itt maradt árnyék-
Képét jövőbe repítem,
Hogy mindig,
És mindenütt
Amíg létezem
Velem legyen.

Egyszer majd
Egy fiókban hever
A megfakult üzenet,
De
Csillagfény őrzi
Örökké lelkedet.

Magam csodálom, édes Berta…

Szerelmes vagyok, drága Berta!
Magam csodálom, minden napba…
Reggel szív így ébred,
Este szíved… értsed!
Érzés dühöng, kuszált napokba.

Gondolatom rajtad jár Berta!
Úgy szeretnélek, ez már csoda.
Kellene, itt legyél,
Akár itt élhetnél.
Hol vagy? Hol talállak, óh, Berta.

Havazik! Nézem nyomod Berta!
Erre nem jártál… Cinculuska.
Hóvihar nyomot fúj,
Eltűnsz nyomtalanul…
Hol talállak meg… édes Berta!

Vecsés, 2019. február 18. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus, téli LIMERIK csokorban.

A semmibe lebegek, semmi vagyok.
Jobb, ha feladom és már nem akarok.
Görcsölök, mint futó lába a távon.
Nincs eredmény… sem régen, sem immáron.

Budapest, 2000. július 4. – Kustra Ferenc József – Önéletrajzi írás.

A köd szűrte gázlámpa fényben,
Baktat a konflis ló serényen.
Fázós kocsis, összehúzza magát,
Hóna alá szorítja ustorát.

Az ember és állat, együtt fázik,
Ha még esik is, akkor meg, ázik.
Ez az ő sorsuk, ebből élnek, esznek,
Bíznak; vége lesz a szűk esztendöknek.

Vecsés, 1998. december 12. – Kustra Ferenc József