Ez a karácsony másmilyen most,
talán mert én is más vagyok,
nem vonzanak a csillogó díszek,
s az adventi gyertya az asztalon.


Pedig a lángja most is oly szép,
s úgy pislákol az asztalon,
mintha valami bűvös csillag
ragyogna be az ablakon.


Én most valami másra vágyom.
Nem kérek drága kincseket,
csak meleget, mely a szívekből árad
messzire szállva az éteren.


Valami kristálytiszta hangot,
mely a légtérben úgy rezeg,
mint a legszebben szóló akkord,
melyre mindenki felfigyel.


Ez a karácsony más legyen most!
Övezze annyi szeretet,
melynek melege átjár mindent,
messzire űzve a hideget.


Szegénynek adjon terített asztalt,
s ki fedél nélkül van, fedelet,
Adjon a süketnek tiszta hangot,
s a vakoknak végre fényeket.

Hadd legyen boldog minden ember,
aki csak él e földtekén,
boldogabb jövőt, édes álmot
hozz Uram! S mondd, hogy van remény!

A legszebb ajándék

Nagyon régen sok-sok éve,
két kisgyermek lép, a fénybe.
Ajándékot kaptam tőlük,
szeretetből párnát szőttünk.
Sok meleg-színt, emlékeket,
bánattól majd, megvédenek.

Kicsi szívük olyan tiszta,
kacagásuk vidám trilla.
Szaladnak a karjaimba,
kincsek ők a napjaimnak.
Szél kapja fel illatukat,
Uram!- őrizd csillagukat.

Aranysugár ölelgeti,
fényglória körbeveszi.
Gyermeket csak úgy szerethetsz,
ha hozzájuk felemelkedsz.
Gyógyítgatom fájó lelkük,
mosolyuktól szívem derül.

Elrepült az idő gyorsan,
nézem őket titkon, lopva.
Amit kaptam, nem feledem,
gyémántnál is értékesebb.
Szívből adták a szívemnek,
régi párnát átszínezve.

Veled vagyok, és őrizlek téged,
amikor tép a fájdalom,
s remegő ujjal végigsimítok
összeszorított ajkadon.

Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,
s válladra hajtom a fejem,
nem mutatom, de nekem is úgy fáj
a lelkem, hogy nem segíthetek.

Boldogan lennék hűsítő harmat,
végigperegve arcodon,
hogy érezzem, mikor érintésemtől
elcsitul benned a fájdalom.

Lehetnék selymes, puha kis kendő,
hogy végigsimítva arcodat,
letörölhessem homlokodról
a verejtéket, mely ott maradt.

De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,
s megtennék bármit! Jól tudod!
Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!
Oly sötétek az alkonyok.

Miattad félek, s amikor alszol,
esténként imádkozom,
kérve az Istent: segítsen rajtunk,
s tartson meg nekem, hisz tudod:

Nélküled nem tudnék már élni,
hiszen te vagy a mindenem!
Uram! Én már csak annyit kérek,
ne vedd el tőlem mindenem!

Meleg nyár van, és virágzik minden,
de látod? Már sárgul a mező!
Aranykalászok néznek az égre,
s olyan forró a levegő.
Már a pipacs is hervad a réten,
ledobva bágyadt szirmait,
fonnyadt fejét az égre emelve
kéri: Uram! Csak most segíts!
Csak egy pár csepp friss vizet küldj le,
nem bírom tovább! Kókadok!
Nem bírok tovább víz nélkül élni,
ajkam kiszáradt. Szomjazom.
Fonnyadt fejével riadtan néz rám,
mintha kérlelne, most segíts!
Ne hagyj meghalni tűző naptól,
hiszen a lelkem szomjazik.
Segítenék, de hiába minden,
hiszen éppen úgy szomjazom,
éppen úgy vágyok,ahogyan ő is,
pár csepp üdítő harmatot.
épp úgy szenvedek, ahogyan ő is,
hiszen a lelkem oly halott,
mint a virágok harmat nélkül,
én is ugyan úgy sorvadok.
Istenem! Kérlek! Nézz le rám végre!
Ne tépd ki lelkem szirmait,
csak a lelkem van. Nincs semmi másom.
Ne hagyd megölni! Most segíts!

Uram, adsz még erőt, hogy
Éljek, vagy lemorzsol enyészet?
Még verset írnék…
*
Uram, csak tudnám, hogy a
Csutkám vajh’ kopasz szemét lesz-e?
Még verset írnék…
*
Uram, megveszekedett
Kétségek között nem élhetek.
Még verset írnék…
*
Uram, az is fontos, hogy
A jövőben termékeny leszek?
Még verset írnék…
*
Uram, bízhatok benne,
Hogy olvasóim akarnak-e?
Még verset írnék…
*
Uram, adj fényes jelet!
Bizonyosság, létem alapja…
Még verset írnék…

Vecsés, 2013. szeptember 3. - Kustra Ferenc József – íródott: anaforás senrjon csokorban és fél-haikulánc stílusban.