Ujra elmúlt egy születésnap,
Búcsút mondtam egy újabb évnek.
Hirtelen megüt a valóság...
Lassan elmúlik már az élet?

Uram, szeretnék még pár évet,
Erőt, hogy hordozzam a terhem.
Még nem végeztem el a dolgom,
Nem vált valóra minden tervem.

Ahogy futva szálltak az évek,
Az élet útja nem ment könnyen.
Még nem mondtam ki minden jó szót,
Még nem sirtam el minden könnyem.

Uram, még egy kis időt kérnék,
Pótolni minden mulasztásom.
Szeretni azt is aki bántott,
Panaszszónak tartani vállam.

Jó lenne még napfényben járni,
A mosolyt mosollyal fizetni.
Oszinte visszhangra találni,
S végre aratni, nem csak vetni.

Uram, mikor elmúlik minden,
És visszanézve rájövök csendben,
Hogy délibáb volt bánat és öröm,
A szívárványhídon hozzád érve
Csak annyit mondok majd: köszönöm.

Hála a FÉNYNEK, mely bennem lángra gyúl,
a szívem melegíti, sohasem halványul.
Glóriát emel a fejem fölé,
áttetsző FÉNYBE öltözök én.

Hála a FÉNYNEK, mellyel szerethetek,
lelkemben nyugalom, békében élhetek.
Szeretek szeretettel, szeretek szerelemmel,
beragyogom a világot az aurám FÉNYÉVEL.

Hála a FÉNYNEK, hogy Vele élhetek,
Vele fekszem le és Vele ébredek.
A FÉNY tisztasága hatja át a lelkemet,
sohasem fázom, melegíti testemet.

Hála a FÉNYNEK, én boldog vagyok,
szeretetet mindenkitől egyformán kapok.
Az összes sejtemet feltöltöm Vele,
gyere bújj hozzám, Neked is jut belőle.

Hála a FÉNYNEK, én szabad vagyok,
szabad, mint a madár és a fénylő csillagok.
Örömkönnyek áztatják és tisztítják lelkemet,
hála Neked FÉNY, tisztelet és köszönet.

Ki hegyre megy, annak
Kardok közt kell járni
S odafent a csúcson
Keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,
Kit Isten keresztel.
De nem babérággal,
Tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle
Fog szivébe vágni.
Mégse engedj, Uram
Félúton megállni!

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem másként legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önként
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szívem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Uram, uram én senki se vagyok
Csak bús, bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

Uram én alázatban élek
Megalázkodom minden előtt
Mi nálamnál hatalmasabb
Megalázkodom mindenki előtt,
Ki nálam bölcsebb, igazabb.
Megalázom magam a szenvedők
Az üldözöttek, nyomorultak előtt.
De nem hajtom porba fáradt fejem,
De nem kulcsolom össze két kezem,
Nem meresztem áhítattal a szemem.
Ha látok cifra, dölyfös komédiát,
Ha senki gőgös embert zeng a zsoltár,
Ha pénztől szennyes a szentség, az oltár.
Nem alázkodom meg a Pénz előtt
Nem imádom az aranyhasú istent
Nem csodálom fényes gyilkos fényét
Inkább ömöljön testemből a vér
Inkább pusztuljak halottan én
Inkább boruljon sír testem fölé
De meg nem hajtom a vállamat,
De nem görbítem a lábamat,
De nem térdepelek a földre én,
Az alázat templomának kövén.

Uram, Uram én senki se vagyok
Csak bús bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.