Anya! Látod, itt vagyok én is,
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.

Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.

Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.

És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.

Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.

Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!

Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.

Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!

Arcodon égő tűzvirágok,
úgy csillog most a két szemed,
kezed is forró. Lázasnak érzem:
miért nem szóltál énnekem?

Jöttem volna a viharos széllel,
hogyha kell, veled legyek,
lázas homlokod megsimítva
ott legyek, s fogjam a kezed.

Jöttem volna az esti széllel,
hogy megsimítsam az arcodat,
veled lennék, ha kell majd egy támasz,
s átöleljem a válladat.

Úgy mennék hozzád. Valami mégis
annyira fáj, és visszatart,
vajon szükséged van e még énrám?
Hiszen lélekben messze vagy.

Valami megtört már a légben,
s magába zárja a hangokat,
Ködfátylat terít szerteszéjjel,
eltakarva az arcokat.

S mégis. Valami visszahúz hozzád,
mint egy féktelen gondolat,
nem kell más, csak perceket kérek,
hogy tudjam, jól vagy, és lássalak

Mosolyogni, és szemedbe nézve
lássam, hogy örömtől ragyog,
akkor talán megnyugszom én is,
hisz aggódom érted, jól tudod.

Nem hallgatsz rám, hiába kérlek,
úgy bánt, hogy nem hiszel nekem!
Miért akarnék rosszat néked,
hiszen te vagy a mindenem!

Közel vagy. Mégis oly távol,
mintha nem lennél itt velem,
nem szólsz, csak riadtan nézel,
akár egy furcsa idegen.

Szeretlek. Tudod, hogy így van!
Nem bántalak, csak védelek!
Nem bírnám ki, ha összetörnék
törékeny, gyönge szívedet.

Olyan vagy, akár a nádszál,
mely a viharban megremeg,
reszketve erős szelétől,
úgy féltelek, hogy tönkre tesz!

Ne engedd! Annyira szép vagy!
Annyi sok minden vár reád!
Lehetsz még boldogabb mással,
kinek csak te vagy, senki más.

Légy erős. Temesd a múltat!
Segítek majd, míg talpra állsz,
hisz tudod: tiéd a szívem
mélyében minden dobbanás!

Mama. Te most csak ülj le,
most majd én olvasok neked.
Te csak pihenj. Hisz látom,
már olyan gyönge a szemed.

Nézd, milyen betűt találtam!
Látod, hogy milyen kerek?
Mint egy nagy pöttyös labda,
mit tegnap rajzoltam neked.

Mama. Most ne aludj még el!
Valami szépet mondj nekem!
Ó! Kicsim! Te vagy a földön
a legdrágább kincsem nekem.

Gyere. Most bújj ide hozzám,
had érezzem a kis kezed.
Amíg így ölelsz, nálam
boldogabb senki sem lehet.

Olvass csak. Mesélj még nékem,
amíg átjárja mindenem
hangod, mint apró kis csengő,
oly szépen csilingel nekem.

Istenem! De szép is lenne,
ha mindig itt lennék veled,
csöpp szíved burokba zárnám,
hogy ne bántsa senki sosem.

Hisz tudod: ezen a földön
jobban már senki sem szeret,
te vagy a legdrágább kincsem,
mit a sors megadott nekem!

Melletted voltam hosszú éjszakákon,
míg ébren nem ért a pirkadat,
arcodat néztem a sápadt holdsugárnál,
mely megvilágította arcodat.

Úgy őriztelek minden kis bajtól,
átadva szívem összes melegét,
melletted voltam, ha féltél, ha fáztál,
s könny a szememben miattad ég.

Neked akartam a legjobbat adni
mindenből, mit csak adni tudok,
de te elmentél, s kitéptél véle
szívemből egy nagy darabot.

Nehéz a szó, és nincs már mit mondjak,
túl messze jársz, és nem hallanád,
lelkemnek hulló, gyöngyöző cseppje
szívemig hatol, s annyira fáj.

Hiába mondanám, nem értenéd meg,
nekem csak te vagy! S Érted vagyok,
hiszen szeretlek! S nem bántanálak
Egyetlen szóval sem, te is tudod.

Hisz a lelked oly törékeny, gyönge,
mint egy csillogó kristálypohár,
összetörhetik egy koccanással,
s mire megérted, késő lesz már.

És most itt vagyok. remegve, félve,
várom, hogy hozzám visszatalálj,
s imádkozom, hogy ne törjön össze
törékeny lelked- utad során.