Olyan mély csönd van
Ma éjjel a tizedik napon.
Még a fülem sem súg
Nagyon.
Lent a folyó vize csendesen zúg.
Alig hallom
Ahogy a kövekhez csapódik
A sekély parton.
Szinte mozdulatlan
A hónak meglehetősen
Langyos téli levegő,
És a szétszakadt felhők között
Álmokkal takaródznak a csillagok.
Olvad a fagyos paplan
És holnapra bizonyára
Jócskán megcsappan.
Hangtalan oson az idő
Megnyúlt árnyéka
És a sötétben megveti ágyát
A fogyadozó hold.
Takaródzik mint a csillagok.

Ma egyedül vagyok.

A falon csüngő
Ásítozó lámpa
Lágy fénye vissza verődik
A zsugorodó fehér kristályokról,
És a csönd egyre csak hízik.

Haszontalan volt a napi hólapátolás.
Bár az időt is
Valamelyest tovább dobáltam.
Az is egyre csak olvad.
Apad mint a hó.
Elszivárog lassan.
Beleivódik a múltba.

Látunk egy közeli háborút, mert fölütötte a fejét a -majdnem- háborús világhelyzet…

Éljünk végtelen
Hosszún, hajnal még messze.
Mikor lesz új nap?
*
Lenyaklik világ,
Büdös disznó trágyába…
Mit számít új nap?
*
Komolyan búsló
Gondolatok élednek.
Pazarolt idő!
*
Pazarolt évek,
Hónapok, évszázadok!
Idő meg csak megy!
*
Pusztán mozdulat
Lett a szépség beszédből?
Kormánytag hebeg!
*
Hol vannak dicső
Idők… árnyék sem régi!
Mind átváltozó!
*
Lenyaklik világ,
Mint részeg… fa tövében.
Nincs, aki segít…
*
Háború dühöng,
Kímélet nem várható.
Ágyúlövések!
*
Háború végén
Özvegyek társadalma…
Gazdag gazdagabb!
*
Hazám, a világ
Menthetetlenül nyaklik!
Csak a pénz számít!
*
Lettlégyen bár rom!
Hazát lehet szeretni?
Házakat sittre…
*
Gyerekek boldog
Élte még lehetőség?
Halott az apja!
*
Gazdagnak saját,
Biztos óvóhelye van!
Kinek és miért?
*
Világvezető
Volt már egy hetet fronton?
Piszok egy lógós…
*
Vinni kéne a
Családját is… Tudják meg!
Mit él át harcos!
*
Igyák, halottak
Már rég kifolyt könnyeit!
Fegyverével meg…
*
Nagypapáink még
Kézi puskával lőttek!
Milliók haltak…
*
Háborús árnyék
Mindenen, mindenhol van!
Itt nincs menekvés!
*
Párdon, tévedtem!
Irányítók estélye!
Nagy mulatságok!
*
Busló gondolat
Már az úr! Sírás fojtja!
Nincs már senkije!
*
Honnan is lenne,
Mikor akna széttépte!
Temetés sem volt!
*
Halál lekaszál,
Gazdag meg nyerészkedik…
Újjáépítés!
*
Minél tovább tart,
Annál nagyobb kaszálás!
Ez mocskos bagázs!
*
Édes világ már
Menthetetlen? Végleges!
Mind már pária…
*
Háborús gazdag!
Hol laknak a gyereket?
Te! Nem törődőm.
*
Háborús gazdag!
Hova lettek férfiak?
Te! Nem törődőm.
*
Háborús gazdag!
Hol vannak az özvegyek?
Te! Nemtörődőm.
*
Háborús gazdag!
A házunk… már a sitten!
Te! Nemtörődőm.
*
Háborús gazdag!
Ez százéves háború?
Te bűdös állat!
*
Háborús gazdag!
Ködben élünk… béke hol…
Te! Nemtörődőm.
*
Háborús gazdag!
Állampolgár most ki lesz?
Te! Nemtörődőm.
*
Háborús gazdag!
Gyerekek apa nélkül?
Te! Nemtörődőm.
*
Háborús gazdag!
Gyerekek anyag nélkül?
Te! Nemtörődőm.
*
Háborús gazdag!
Gyerekek iskolája?
Te! Nemtörődőm.
*
Háborús gazdag!
Most mi lesz a világgal?
Te! Nemtörődőm.
*
Háborús gazdag!
Mi lesz a Föld… lakókkal?
Léleknélküli!

Vecsés, 2023. július 8. -Kustra Ferenc József- íródott; senrjú csokorban, a világ, az emberiség jelen -katasztrofális- történelmi helyzetéről. És egész nap láthatjuk, minden híradóban a videókban…

Sunyin, orvul lopakodik az este,
Sétálót, mindent beterít sejtelme…
Menekvés előle nincs… olyan beste.

Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.

Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde…
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.

Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad…
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad…

Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
„Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul?

Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.

Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.

Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad…

Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.

Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.

Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József

Divatcikk lett egy időben
Kacér mosoly
A hölgy szemében
Aki látta
Irigy tekintettel szaporázta
Lépteit
Hogy birtokolhassa kegyeit

Lila posztóban üldögélve
Ráérősen
Erdőszéli fa tövében
Kecses kezében gólyahírrel
Ragyogóbb mint
Bármely ékszer
Könnyed eleganciával
Pózolva
Vágyva
Hogy a vászon vissza adja
Töredékét a virágzó tavasznak
Szinte hallani
Ahogy a pacsitrák dalolnak
Míg a színek
Összeolvadnak
A fényben
A világ varázstükrében
Egy cseppnyi inpresszió

Színei java replikálva
Mert se Pál
Se más nem állhatta
Hogy a dáma vidámsága
Szeliden csüngjön egymagába

Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*

Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*

Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*

Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*

Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*

Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.

Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.

Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…

A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.

Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.

Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.

Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*

Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*

Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*

Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…

Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…

Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József