(3 soros-zárttükrös duó)
Ébredek, főzök, iszom a kávét, hiányzik, kell, ő a szerelmem,
Reggeli ébredés, közben kávé kortyolás… velem van szerelem…
Ébredek, főzök, iszom a kávét, hiányzik, kell, ő a szerelmem!

Mikor a kézi kávéfőző „gombából” kiáramlik az illat… ő
Mai nap menője, a napom beindulását hevennyel segítő…
Mikor a kézi kávéfőző „gombából” kiáramlik az illat… ő…
*

(senrjon duó)
Ez az… ő nekem nem rassz!
Fekete ő… nem más földrészi…
De az ’emberem’.

Vigyázok a torkomra,
Nehogy leégesse a szőröm…
Nagy a barátság.
*

(Tíz szavas)
Két édesítővel iszom, cukorral nem lehet!
Cukorbeteg vagyok… ez cefet!
*

(Apeva)
A
Többit
Is iszom
Mind, napközben…
Négyet összesen.
*

(leoninus)
Iszok bizony még mellé vagy hét deci mentatát, napközben háromba osztva mellé.
Reggel már lefőzöm szálas fekete teát, azt a brazil rumba mesés ritmusát…
Hajnali kora reggel múlásával, már nem csoszogok, de nem is igen szambázok.
*

(Bokorrímes)
Napközben, ha megyek, iszok egy adagot, igy megmaradok...
Igy a napi erősítőmről, biz’ le, kicsit sem maradok.
Diabetológusom tudja és kis mértékben sem ellenzi,
Betartom ezt is mint mást, szerintem elismerőn jó igy neki…

2024. február 1. -Kustra Ferenc József- írtam: a kávé-szerelemről, önéletrajzi írásként!

Azért vagyok, mert észlelek, érzek és gondolkodok,
aztán szárnyalok., bukok, álmodozok és törekedek,
mint a régi romantikusok, akik akkoriban tintával írtak,
de szavaim azt követelik, hogy tűzzel írjam versemet.
Az élet kezdettől fogva soha nem volt unalom.
A koponyám rejtett titkaiban ezt szabadon bevallom.


Korunkban a nyílt leleplezés szabály,
szóval elmondom mint senki bolondja:
Ismerem a misztikust és a hétköznapit,
a józan észt és amit az őrület hagyott.
Így nincs semmi, amit el nem mondhatok
koponyám rejtett titkai közt ott vannak az adatok.


Forró hangos rímekben írom le életem,
a lázat és a győzelmet, lázadást és lebukást,
a szárnyalást mely által veszélyben lebegek,
aztán görnyedten és tétován tovább megyek.
Tehát a béke és a megkívánt nyugalom idején,
koponyám rejtett titkai sorolják hogy ki is vagyok én.
S

Szellő halkan susogó…
Szántalp alatt ropog a hó,
Úgy hallom, megjött a Télapó.

Szakálla vastag és hófehér,
Mély hangja, messzi tájról mesél…

Gyerek nincsen itthon, nappal érkezett,
Már nem kell várni az éjszakát, reggelt.
Mi boldogan fogadtuk a Mikulást.

Mély hóban, rénszarvas szánon érkeztél Télapó,
Nyisd már a puttonyod, abban lelhető minden jó.

Ez a nap, még a felnőtteknek is nagy nap,
Sőt, lélek-boldogság netovábbja, főnap.
Gyermek, mind izgatottan, izzadva várja,
És ez bizony az álmai netovábbja.

Látom, Télapó, eddig is lejárta a lábát,
Sok helyen átadta már a sok-sok ajándékát…
De viszi még tovább a szeretet sok csomagját.

A gyerekek nagy őrömére,
Betesz mindenki cipőjébe…
Van hol a terasz lépcsőjére.

Hallottuk, hogy van, hol a gyermek olyan nagyon vágyta ezt a napot,
És bár még a kis cipőjét is kipucolta, de semmi nem kapott…

Látom, Mikulás furcsa ember, piros ruhában jár,
Ahogy szépen szól hozzám, a szívem oly’ hevesen jár…
Ősz a szakálla, a szemüvege, meg bent... párás már.

Aztán ahogy jött, el is ment
Jövőre várjuk őt újfent…
Majd várjuk, mert ő nem álszent.

Vecsés, 2015. december 1. – Kustra Ferenc József

Télapó a barátom
Az arcát én nem látom.
Azt a szakáll takarja,
Őt egy jó nagy szán hozza.

Nagy puttony van nála
Nehéz, már fáj a háta,
De szívesen cipeli.
Várják, örömét leli.

Szétossza ajándékot,
Átadja a virgácsot,
Mit ki meg nem érdemel
Elteszi jó emlékkel.

Ha végzett indul tovább.
Várják öt hova-tovább,
Mert egy évben egyszer jön
És ez mindig nagy öröm.

Vecsés, 2010. november 26. – Kustra Ferenc József

Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,
nem mondod régen, ha valami fáj,
nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,
szeretetem, mely sugárzik reád.

Már csak álmaimban ölelhetlek néha
olyan szeretettel, és annyira fáj,
hiányod, amely egyre jobban éget,
súlyos sebet hagyva szívem kapuján.

Hiszen ugyanúgy tárva van most is!
Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,
mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel
először áradt mosolyom reád.

Ködfátyol takar minden régi álmot,
de szívemben ma is épp úgy él tovább,
s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök
szívem mélyében minden vallomást.

Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved
tőlem remélte minden sóhaját,
mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,
úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.

Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;
elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,
s kopott szívemben nincs már semmi álom;
csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.