Idő 
Értékelés 
Értékelés A gőgös emberben
A lélek irigysége
Keserű száj-ízzel,
Csak dekorációval
Leplezve
Mosolyog az Életre.
Csörtetve tapos
Felszegezett fejjel,
Sosem találkozott
Magánál különbekkel.
A jókedved láncra verné
Amennyiben megtehetné.
Melegen mosolygó szívedet,
Melyben bugyog,
Forr a szeretet,
A lelked mely édes,
És lágy mint a méz
Cselszövéssel lopná el
A ragacsos rideg kéz!
Sejtelme sincs
Milyen az emberség.
A lélek irigysége
Keserű száj-ízzel,
Csak dekorációval
Leplezve
Mosolyog az Életre.
Csörtetve tapos
Felszegezett fejjel,
Sosem találkozott
Magánál különbekkel.
A jókedved láncra verné
Amennyiben megtehetné.
Melegen mosolygó szívedet,
Melyben bugyog,
Forr a szeretet,
A lelked mely édes,
És lágy mint a méz
Cselszövéssel lopná el
A ragacsos rideg kéz!
Sejtelme sincs
Milyen az emberség.
Elfáradva, öregedve, talán megnyugodva…
Számot kell adni, benne öregség lassúsága…
Lassú, csöndes erősködés, talán észrevétlen...
Pusztulásba menni észrevétlen… lehetetlen.
*
(3 soros, zárttükrös duó)
Mélán, hallgatagon, síró-rívó közönnyel,
Nézni kell létet, napokat, de lét felöklel…
Mélán, hallgatagon, síró-rívó közönnyel.
A haladó időben percek, saját sírjukat ássák,
És oda el is viszik a már lét-nemlét… volt perc-mását…
A haladó időben percek, saját sírjukat ássák.
Sem friss virradatnak, sem az alkonynak
Nem kell örülni, búsulni, mert múlnak!
Bölcsönél igen, de, koporsónál nem borulunk le,
Közben tudjuk, minden gyors-futó álom… élet éle!
Örülni kell, adni kell újat kisbabának,
Nem kell felülni a régi jó tetszhalálnak…
A koporsónál szembesülünk az elmúlással,
De ez nem oldhatjuk fel a nagy leborulással.
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Föl kell fognunk, itt a lét és nemlét között, minden heves mámor, de futó álom,
Örökkévalóságtól se várjunk sokat, bár vágy, remény nélkül, lét is csak álom…
Föl kell fognunk, itt a lét és nemlét között, minden heves mámor, de futó álom.
Föl kell fognunk, a lét és nemlét között sokat meditálhatunk a halálon,
Bár a vágy és a remény nélkül, nem gondolkozhatunk örökkévalóságon…
Föl kell fognunk, a lét és nemlét között sokat meditálhatunk a halálon.
*
(septolet)
Örökkévalóságtól ne várj jót-rosszat,
Az lelket bolygat,
Megingat!
Lét-nemlét,
Szellemlét…
Őrizd eredetét,
Fogadd végét…
Vecsés, 2022. május 21. – Kustra Ferenc József – íródott: E. Kovács Gyula {1839 -1899} azonos című verse átirataként.
Számot kell adni, benne öregség lassúsága…
Lassú, csöndes erősködés, talán észrevétlen...
Pusztulásba menni észrevétlen… lehetetlen.
*
(3 soros, zárttükrös duó)
Mélán, hallgatagon, síró-rívó közönnyel,
Nézni kell létet, napokat, de lét felöklel…
Mélán, hallgatagon, síró-rívó közönnyel.
A haladó időben percek, saját sírjukat ássák,
És oda el is viszik a már lét-nemlét… volt perc-mását…
A haladó időben percek, saját sírjukat ássák.
Sem friss virradatnak, sem az alkonynak
Nem kell örülni, búsulni, mert múlnak!
Bölcsönél igen, de, koporsónál nem borulunk le,
Közben tudjuk, minden gyors-futó álom… élet éle!
Örülni kell, adni kell újat kisbabának,
Nem kell felülni a régi jó tetszhalálnak…
A koporsónál szembesülünk az elmúlással,
De ez nem oldhatjuk fel a nagy leborulással.
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Föl kell fognunk, itt a lét és nemlét között, minden heves mámor, de futó álom,
Örökkévalóságtól se várjunk sokat, bár vágy, remény nélkül, lét is csak álom…
Föl kell fognunk, itt a lét és nemlét között, minden heves mámor, de futó álom.
Föl kell fognunk, a lét és nemlét között sokat meditálhatunk a halálon,
Bár a vágy és a remény nélkül, nem gondolkozhatunk örökkévalóságon…
Föl kell fognunk, a lét és nemlét között sokat meditálhatunk a halálon.
*
(septolet)
Örökkévalóságtól ne várj jót-rosszat,
Az lelket bolygat,
Megingat!
Lét-nemlét,
Szellemlét…
Őrizd eredetét,
Fogadd végét…
Vecsés, 2022. május 21. – Kustra Ferenc József – íródott: E. Kovács Gyula {1839 -1899} azonos című verse átirataként.
Hétköznapi pszichológia… A szomszéd háború mellett, a Közel-Keleten egyre véresebb a háború…
(3 soros, zárttükrös)
Szúrós szaga van a fák már leváló kérgének,
Az erdőben kidőlt fa, alapja a méregnek…
Szúrós szaga van a fák már leváló kérgének.
*
(Bokorrímes duó)
Van még állandófrontzaj, mit hallgatni maga a borzalom,
És már annyi a halott, hogy az biz’, maga a sokadalom…
A halottak meg havi sok százan beállnak ebbe a sorba,
Ez a hír élő a szomszéd országbeli veszett háborúba….
Én mi a fenét tudnák tenni, mikor már nem vagyok katonaköteles,
Megöregedtem, aknavetőt már úgysem bírnám el, bár parancs-köteles.
Persze a helyzetet fölmértem, hogy sokkal jobb élve öregnek (még sokáig) lenni,
Mint fiatalabban a lövészárokban elbujkálni… csuló elől elugrálni.
Mert a halott katonának, (ki már nem is tud semmit) annyira nem is jó lenni,
Gyermekének otthon… anyjának nincs pénze a gyomorbetegségét kezeltetni.
*
(leoninus)
Anyjának munkája sincs, de gyermekét etetni kellene, ha lehet egészségesen.
Ha én vagyok apja és már holtak csapatát erősítem, nulla a lehetőségem!
Remény semmi sincs már, megmaradt családom sorsrésze a betegség, az éhező nyomor.
Néha van, hogy segít valaki és az a pillanat, hogy nem éhesen alszanak... olykor!
*
(Senrjon)
Föntről nézek lefele,
Háború-isten gebedhetne…
Nincs ráhatásom!
*
(HIQ)
Ti kosok!
Szakad… orcátok?
Éltetek?
*
Asszonyom
A gyerekünkkel…
Életük?
*
Utálják
Már fegyverdörgést.
Életük?
*
Ti kosok…
Elvonuljatok!
Életük?
*
Gyerekem
Lesz-e még felnőtt?
Életük?
*
Kitörni
A háborúból?
Életek?
*
(senrjú trió)
Látom a remény
Foszlásom, más nem maradt.
Nincs ráhatásom…
*
Élnie kéne,
Gardírozni gyermekem…
Meg feleségem!
*
Kosok indulás!
Kell… otthoniak élte!
Maradék család...
Vecsés, 2024. január 3. – Kustra Ferenc József - íródott: a világ, az emberiség történelmi, már eszkalálódó háborús és világkatasztrófára mutató helyzetéről. A TV híradókban egész nap mutatják a valóságot…
(3 soros, zárttükrös)
Szúrós szaga van a fák már leváló kérgének,
Az erdőben kidőlt fa, alapja a méregnek…
Szúrós szaga van a fák már leváló kérgének.
*
(Bokorrímes duó)
Van még állandófrontzaj, mit hallgatni maga a borzalom,
És már annyi a halott, hogy az biz’, maga a sokadalom…
A halottak meg havi sok százan beállnak ebbe a sorba,
Ez a hír élő a szomszéd országbeli veszett háborúba….
Én mi a fenét tudnák tenni, mikor már nem vagyok katonaköteles,
Megöregedtem, aknavetőt már úgysem bírnám el, bár parancs-köteles.
Persze a helyzetet fölmértem, hogy sokkal jobb élve öregnek (még sokáig) lenni,
Mint fiatalabban a lövészárokban elbujkálni… csuló elől elugrálni.
Mert a halott katonának, (ki már nem is tud semmit) annyira nem is jó lenni,
Gyermekének otthon… anyjának nincs pénze a gyomorbetegségét kezeltetni.
*
(leoninus)
Anyjának munkája sincs, de gyermekét etetni kellene, ha lehet egészségesen.
Ha én vagyok apja és már holtak csapatát erősítem, nulla a lehetőségem!
Remény semmi sincs már, megmaradt családom sorsrésze a betegség, az éhező nyomor.
Néha van, hogy segít valaki és az a pillanat, hogy nem éhesen alszanak... olykor!
*
(Senrjon)
Föntről nézek lefele,
Háború-isten gebedhetne…
Nincs ráhatásom!
*
(HIQ)
Ti kosok!
Szakad… orcátok?
Éltetek?
*
Asszonyom
A gyerekünkkel…
Életük?
*
Utálják
Már fegyverdörgést.
Életük?
*
Ti kosok…
Elvonuljatok!
Életük?
*
Gyerekem
Lesz-e még felnőtt?
Életük?
*
Kitörni
A háborúból?
Életek?
*
(senrjú trió)
Látom a remény
Foszlásom, más nem maradt.
Nincs ráhatásom…
*
Élnie kéne,
Gardírozni gyermekem…
Meg feleségem!
*
Kosok indulás!
Kell… otthoniak élte!
Maradék család...
Vecsés, 2024. január 3. – Kustra Ferenc József - íródott: a világ, az emberiség történelmi, már eszkalálódó háborús és világkatasztrófára mutató helyzetéről. A TV híradókban egész nap mutatják a valóságot…
A természetnek
Nem kell naptár,
Ott az idő függetlenül jár.
Csak kik
Messzire sodródtak
Önkénnyel,
Nem tudják
Mit kezdjenek a fénnyel.
Érvelnek sötétséggel.
Az óra sietősen meglendül
Tavasszal;
A valóság elé szalad-
Miként szólt a parancsolat.
Majd egy órácskát
A jövőben járunk,
De a megholtak napjára
Meglehet, vissza találunk.
Gőg-hatalmas az ember,
Az időt is urallja.
Előre
Vagy éppen hátrafelé tolja.
Az űrben is van idő-ablak-
Messze tekint onnan;
Megveti az Istent,
Mert nem látja hogy hol van.
És jönnek majd újak,
Büszke emberek;
Értik e majd vajon
A világ mitől kerek?!
Nem kell naptár,
Ott az idő függetlenül jár.
Csak kik
Messzire sodródtak
Önkénnyel,
Nem tudják
Mit kezdjenek a fénnyel.
Érvelnek sötétséggel.
Az óra sietősen meglendül
Tavasszal;
A valóság elé szalad-
Miként szólt a parancsolat.
Majd egy órácskát
A jövőben járunk,
De a megholtak napjára
Meglehet, vissza találunk.
Gőg-hatalmas az ember,
Az időt is urallja.
Előre
Vagy éppen hátrafelé tolja.
Az űrben is van idő-ablak-
Messze tekint onnan;
Megveti az Istent,
Mert nem látja hogy hol van.
És jönnek majd újak,
Büszke emberek;
Értik e majd vajon
A világ mitől kerek?!
Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.
Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.
Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.
Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.
Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.
Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.
Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.
Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.
A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.
Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.
(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.
Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.
Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.
Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.
Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.
Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.
Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.
Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.
A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.
Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.
(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)
