Képzeletem?

A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily? a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végigzongoráztam rongyos életem.

A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség?
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.

Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.

A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.

Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.

Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.

Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.

Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt?
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként?
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként?

A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.

Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet? a gondodat.

Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ? lelked magasztos?

A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek?

A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.

A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem?
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem?

Reggeli napsütés aranyviharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai? maga a fény-kéj.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Vecsés, 2015. június 28. ? Kustra Ferenc

Súgom, üvöltöm
védd meg védtelen népem!
Ne engedd, hogy karóval simogatni,
saját vérbe fúlni,
másságunk miatt lelkünkbe tiporni,
hagyjuk el magunkat.

Gyermekeid vagyunk, gyarlók, s szomorúak,
de nem rosszabbak, mint mások.
Engedd meg Nekünk,
egyenlően élhessük életünk.
A gonoszakat kik ellenünk vétettek,
jósággal büntesd.
Ó Uram! Cigány vagyok!
A lábam, a kezem,
a gondolataim, a sebem
az örömöm cigány anyától valók.
Cigányul szeretem gyermekeim,
cigányul érzek, s érzem a fájdalmat,
hogy ha adsz örömöt azt is.
Látod? Figyelsz?
LÉTEZEK!
Vagyok, s vagyunk!
Mert Te akartad így.

Ember az, kinek örömet szerez a húsba mártott
kés,
bújj, bújj zöld ág zöld levelecske
hamisan kacsintó szavak
félbe szakadt mondatok
Ember az, ki meggyalázza anyját s húgát,
csöm-csöm gyűrű aranygyűrű
beteges tett,
mocsokkal átitatott képek
Ember az, ki láncra verve, neked szép szavakat
súg,
lánc, lánc, eszterlánc
vadmadarak vijjognak, szeretők siratnak
Ember az, ki templomot gyaláz hamis játékával
bújj, bújj, zöld ág, meg cifrapalota
hiszek egyben vagy még az az egyben sem
szól a lócitromszagú öntudat
Ember az, kinek fejszeélén barbibabák sírnak
elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte
Düh vezérelt gátlásosság fityma férfiatlanság
Ember az, ki vigyorral élősködik gyermekei
lelkén
lóg a lába lóga, nincsen semmi dolga
ne feledd az utolsó harangjáték tiéd lesz
nyertél jaaj
gyermeked lelke még akkor is sírni fog

Fetrengsz gyöngysáros éjszakákban
a szépet nem látja vaksi szemed
nem vagy erős, és nem is vagy hős
védd meg magad magadtól
te egyperces szerelem
magadhoz nyúló gazember
Senki ürességed kelekótya léted
barátnak semmire kellő éned
feszeng szelíd szemünkben
Mondja meg valaki,
hol az
EMBER
a szíveket melegítő hang,
lábad előtt elterülő virágos rét,
az igazságos igaz
barátsággal jóban levő barát
S az emberséges ember
már luxus lenne nekünk?

Miért van az, hogy az emberek nem látják
a csillagok fényét?
Kis tücsöknek hegedűjében rejtett
gyermekénekét,
miért nem hallják?
Anya miért nem szereti úgy gyermekét,
mint ahogy őt szerették?
Kósza gondolataim
nem érnek el még anyám házáig sem,
pedig már hétfő hajnal.
Így szeptember derekán
örülök a kis gyógyulásnak,
s az ezerízes éjszakának,
panaszkodva boldog vagyok.
Miért nem látják az ősz cifra palotáját?
Testvér sem keresi testvérét,
pedig az egy vérből való valóság
jogot formálhat a mának is.
Hisz tudatnak az legyen értelme,
majd létnek szépsége - nézd
a szeretet zászlót bontott!
S a világ pedig attól szép,
hogy mi vagyunk
benne.

Mosolyogsz balgaságomon,
mikor hiszem a tudás minden rejtelmeit.
Hagyod, hogy csontkemény falakba
ütközzön fejem.
Szabados szárnyamat minden nap letörik.
Húsom, vérem, esztelen elmém fél a jövőtől.
Sugárzik a kín a jelenből.
Remény szikráit a közöny minden napjai
álomporrá zúzzák.
Hitnek erejét több dimenzióban
farkasok marják.
S a szeretet, vágyálom lenne csupán?
De hisz ott vannak a gyerekek, a feketén sírók,
az öregek a beletörődők,
s a költők, a nemzetébresztő
téged imádó betűvetők.
Legyél vendég nálam s népemnél,
ülj le,
poharamat százszor elmosom
mielőtt inni adnék,
tányérod nem lehet üres.
Legyél vendég,
feküdj,
pihenj,
maradj nálunk.
Az öregnek csüng a feje sír,
mert ne vendég legyél,
legyél a dalban, a téged dicsőítőben,
önmagunk erejében, az imánkban
s a mindennapi kenyerünkben.