Talán, ha egyszer az idő múlása
begyógyítja a szíven szúrt sebet,
a fájó emlékek halványabbá válnak,
még a levegőt is másképpen veszed.


Nem fáj a szíved minden dobbanástól,
s messzire oszlanak majd a kételyek,
amely benned él, s kínzó fájdalommal
fel- feltépi a hegedő sebet.


Melyet most érzel, s bánatod táplálja,
s nem is érzed, hogy én is féltelek,
hiszen szeretlek! S minden imádságom
teérted szól, és téged védelek.


Szeretnék neked sokkal többet adni,
de kincseim nekem sajnos nincsenek,
csak szeretet, amely olyan mélyről tör fel,
hogy megremegteti minden ízemet.


Nem vágyom mást, csak néma pillantásod,
amely elárulja, hogy te is szeretsz,
s érezni tudjam minden sóhajtásban
mennyire fáj, ha nem vagyok veled.

Csoda szép nap a mai,
Hűvös téli szellő kíséri.
Sétálunk boldogan, hisz a hangulata csuda jó.
Mihez semmi sem fogható.
Veszek egy nagy levegőt, érzem szinte megdermed az arcom.
Nem messze tőlünk gyerekek boldog játéka töri meg a csendet.
S az apák szelíd hangja,
Mivel gyermekeit rendre utasítja.
De várj, mi történik? Az ég miért sötétlik?
Uram mi történik?
Miért sír az ég is?
Futva irány haza,
Az ártatlannak nincs választása.
Nem gyerek nevetés amit hallunk.
A szíréna váltja hangjuk.
Ember, ember ellen!
Istenem ne engedd el kezem.
Miért kell a háború?
Kinek jó ha a nemzet szomorú?
Körbe nézek szívem nagyot dobban.
Nem látni már jatszó gyermeket.
S a büszke apák is eltűntek.
Istenem el ne engedd kezem,
Segíts szeretteim megvédenem!
Elmúlik majd tudom jól,
S nem marad utánna semmi jó.
Létezik az igaz megbocsátás?
Letenni a terhet mi nyomja szíved,
Hogy életed újra felépíthesd?...
Istenem el ne engedd kezem, védd meg az ártatlant.

Siker záloga a szerencse…

Ford mondta: hagyja dolgokat folyni,
Ha nem tudja azt megváltoztatni.
Ö ügyes volt igen jól csinálta,
Így ő lett autósok királya.

Megvallom, próbáltam én is így
És nem lettem sikeres imígy.
Pedig jó módszer, talán való,
De oly’, mint a trójai fa ló.

A jó öreg ló is alkalmas,
Sikert hordozza a tele has.
Szerencse kérdése, beviszik-e,
Így az is, sikeresek leszünk-e.

Budapest, 1997. december 8. – Kustra Ferenc József

A poéta…

Érzem, ahogy sötétedik, a fény-sötét, féltőn ölel át,
Egyesít az ég és föld között a nagy semmiség terén át.
Elmegy a napfény, messzi útra indul,
Terjed a sötét és vakon kivirul.

Az éjszaka dalára mindig figyeltem,
Ma is olyan, mint… feszített húr a lelkem.
Estefelé az asztalnál írnak a Poéták,
Alkotnak, jókat, nekik nem gond, gyűlnek a strófák.

A fény lassan láthatatlan lesz, de a maradék,
Még lilás-vörösben játszik… csak álom-szakadék.
A Poéta, hogy lásson, gyújt, legalább két gyertyát,
Lúdtolla hegyét megvágja... keresi fortélyát.

A gyertya fénye keveredik, a legutolsó napsugárral,
Ami beóvatlankodott a szobába, és eltűnik mával.
A Poéta a lúdtollát tentába mártja, gondolatát
Bőszen papírra veti, novellát, lírát és aforizmát.

A Poéta a saját gondolatai között lépked,
Magányosan csak álmodik, gondolatokat letépked.
A gyertya lángja táncolja a naplementét,
Ő meg nézi, közben lélekből írja versét…

Vecsés, 2012. november 1. – Kustra Ferenc József

A tegnap, örömet hozott,
De idő, mára visszakozott…
A jövő, még nem szándékozott…

A tegnapban, még meleg lángban éltem,
Mára ez már parázs lett, én úgy vélem…
Jövőre, a zsarátnokom is kihűl nékem.

A múlt idő lábjegyzetében minden szépet olvasok,
Mára már kiderült, hogy nem igaz, a hunyó én vagyok…
Jövőre, egy szakasznyi „adj király katonát” sem kapok…

Elporladt a sok közös örömünk,
Az idő magával vitte, tán’ hitte, ez örömünk…
A marha idő… ő is elporladt! Öröm ez nekünk?

Vecsés, 2016. augusztus 23. - Kustra Ferenc József – íródott, mint visszaemlékezés…