Idő 
Értékelés 
Értékelés Visszajött a téli idő,
Borult az ég, ne, de minő
Dolog az, hogy tavasszal
Esik az eső, havasan.
Vártuk március idusát,
A nyíló tavasz hajnalát.
Biz’ a dátum megérkezett,
De a tavasz elkésett.
Unos már a télikabát,
A szép tavasz szebbik arcát,
Mint Messiást, úgy várjuk,
Karunkat vágyón kitárjuk.
Még fuj, a szél és hideg van,
Hallottam a Sztár rádióban.
Hideg, szeles lesz a húsvét,
A zord idő tarol ismét.
Pécsre megyünk kirándulni,
vagyis inkább háztűz nézni.
Vő jelöltem megszervezte,
Nem is tudtam, hogy ily’ beste.
No de nem baj, csak elmegyünk,
A piros OPEL elvisz bennünk.
Húsvét hétfőn felöltözünk,
Útközbe meg majd befűtünk.
Mit számít, milyen az idő,
Ez lesz az ideális miliő.
Bemutatkozni családoknak,
Kedvére tenni fiataloknak.
Én már várom, biztos jó lesz,
Bízok a fogadás is jó lesz.
Bizonysághoz eltöltjük e napot
És nyugtával dicsérjük a napot.
Budapest, 1997. március 27. – Kustra Ferenc József
Borult az ég, ne, de minő
Dolog az, hogy tavasszal
Esik az eső, havasan.
Vártuk március idusát,
A nyíló tavasz hajnalát.
Biz’ a dátum megérkezett,
De a tavasz elkésett.
Unos már a télikabát,
A szép tavasz szebbik arcát,
Mint Messiást, úgy várjuk,
Karunkat vágyón kitárjuk.
Még fuj, a szél és hideg van,
Hallottam a Sztár rádióban.
Hideg, szeles lesz a húsvét,
A zord idő tarol ismét.
Pécsre megyünk kirándulni,
vagyis inkább háztűz nézni.
Vő jelöltem megszervezte,
Nem is tudtam, hogy ily’ beste.
No de nem baj, csak elmegyünk,
A piros OPEL elvisz bennünk.
Húsvét hétfőn felöltözünk,
Útközbe meg majd befűtünk.
Mit számít, milyen az idő,
Ez lesz az ideális miliő.
Bemutatkozni családoknak,
Kedvére tenni fiataloknak.
Én már várom, biztos jó lesz,
Bízok a fogadás is jó lesz.
Bizonysághoz eltöltjük e napot
És nyugtával dicsérjük a napot.
Budapest, 1997. március 27. – Kustra Ferenc József
Ő volt nekem, Dobay Joci bácsi.
Szívesen mondtam volna, hogy; ácsi!
Nyolcvanegy volt, eljárt már az idő…
Az én szívemben örök emlék ő.
Olyan volt, kit mindenki szeretett,
Sugárzott belőle a szeretet.
Ember volt ő végig nagybetűvel.
Vele beszéltem úgy: mint EMBERREL.
Megtisztelt az élet, hogy ismertem,
Hogy a tanítómnak nevezhetem.
Apám mellett a második ember,
Ki formált engem, hogy legyek ember.
Tegnap utolsó útja... kísértem,
Az utat jártam, könnyemet nyeltem.
Csak arrafelé ment a tanítóm,
Visszaúton meg csak én, szorongón.
Elment a tanítóm, csak itt hagyott!
Lám az élet mellettünk elfutott…
Én most imádsággal kérem, Isten
Hosszú utadon végig segítsen.
Elment a tanítóm…
Vecsés, 2001. május 19. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Szívesen mondtam volna, hogy; ácsi!
Nyolcvanegy volt, eljárt már az idő…
Az én szívemben örök emlék ő.
Olyan volt, kit mindenki szeretett,
Sugárzott belőle a szeretet.
Ember volt ő végig nagybetűvel.
Vele beszéltem úgy: mint EMBERREL.
Megtisztelt az élet, hogy ismertem,
Hogy a tanítómnak nevezhetem.
Apám mellett a második ember,
Ki formált engem, hogy legyek ember.
Tegnap utolsó útja... kísértem,
Az utat jártam, könnyemet nyeltem.
Csak arrafelé ment a tanítóm,
Visszaúton meg csak én, szorongón.
Elment a tanítóm, csak itt hagyott!
Lám az élet mellettünk elfutott…
Én most imádsággal kérem, Isten
Hosszú utadon végig segítsen.
Elment a tanítóm…
Vecsés, 2001. május 19. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Aggastyán a nyelvünk, korban érett bástya,
Alig akad néki, tán csak egy-két bátyja.
Kárpátok ölelik, szűzanya oltalma,
Itt a földön ez lett népünknek otthona.
Vitézek szelleme őrzi a mi szívünk,
Szabadság-békéért küzdeni nem félünk!
Hősök drága vére pecsétje a múltnak,
Haza szeretettől gyertyák lángra gyúlnak!
Őseink nyugszanak e páratlan földben,
Itt száll magyar lelkük rege medencében.
Édes anyanyelvünk él a génjeinkben,
Ez tesz egységessé földön,és a mennyben!
Pusztító csapások kovácsolták össze,
Nem veszett nemzetünk csalárd sűrű ködbe.
Egymás kezét fogva bátor lesz a lelkünk,
Összetartva világban sohasem veszünk!
Dunatőkés, 2024. március 14. -Ostrozánsky Gellért - íródott: bokor és páros rím formátumban H-őseink emlékére.
Alig akad néki, tán csak egy-két bátyja.
Kárpátok ölelik, szűzanya oltalma,
Itt a földön ez lett népünknek otthona.
Vitézek szelleme őrzi a mi szívünk,
Szabadság-békéért küzdeni nem félünk!
Hősök drága vére pecsétje a múltnak,
Haza szeretettől gyertyák lángra gyúlnak!
Őseink nyugszanak e páratlan földben,
Itt száll magyar lelkük rege medencében.
Édes anyanyelvünk él a génjeinkben,
Ez tesz egységessé földön,és a mennyben!
Pusztító csapások kovácsolták össze,
Nem veszett nemzetünk csalárd sűrű ködbe.
Egymás kezét fogva bátor lesz a lelkünk,
Összetartva világban sohasem veszünk!
Dunatőkés, 2024. március 14. -Ostrozánsky Gellért - íródott: bokor és páros rím formátumban H-őseink emlékére.
Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Megpróbáltatásokat rótt rám az ég
Folyamatos, szigorú vezeklést még…
Vannak, voltak, kik nagykanállal ették életet,
Nekem csak az ínség jutott, így éltem életet.
Hideg víz, száraz kenyér, korgó gyomor létezett.
Tollszáramat megmarkoltam, vashegy karcolva kúszik papíron,
Elfelejtettem betintázni a hegyet, csak karcol megrovón.
De észbe kapok, belemártom, írok én olyan nagyon vágyón.
Táncol a tollam a papíron, min ami csiszolt márvány…
Táncol a lélekben sivár gondolat, ami tán’ pajzán.
Az élet füstje kéretlenül is beteríti a szobát,
Csíp, kaparja torkom, de, a szememből kitörlöm könny hamvát.
Kongás van a fejemben, mint egy ősi templomharang hangja,
Ez diktálja a tempót, a tollam hegye is ezt akarja.
Tisztul a gondolat
Rovom a sorokat.
Tollhegy is rajzolgat!
Vecsés, 2015. december 20. – Kustra Ferenc József- poéta-önéletrajzi írás.
Folyamatos, szigorú vezeklést még…
Vannak, voltak, kik nagykanállal ették életet,
Nekem csak az ínség jutott, így éltem életet.
Hideg víz, száraz kenyér, korgó gyomor létezett.
Tollszáramat megmarkoltam, vashegy karcolva kúszik papíron,
Elfelejtettem betintázni a hegyet, csak karcol megrovón.
De észbe kapok, belemártom, írok én olyan nagyon vágyón.
Táncol a tollam a papíron, min ami csiszolt márvány…
Táncol a lélekben sivár gondolat, ami tán’ pajzán.
Az élet füstje kéretlenül is beteríti a szobát,
Csíp, kaparja torkom, de, a szememből kitörlöm könny hamvát.
Kongás van a fejemben, mint egy ősi templomharang hangja,
Ez diktálja a tempót, a tollam hegye is ezt akarja.
Tisztul a gondolat
Rovom a sorokat.
Tollhegy is rajzolgat!
Vecsés, 2015. december 20. – Kustra Ferenc József- poéta-önéletrajzi írás.
